Az 1985-ben megjelent Sátántangó (amelyet a Kegyelmi viszonyok kevesebbszer emlegetett, de az életmű későbbi sarokpontjait jelentős mértékben befolyásoló kimagasló novellái, például a Herman, a vadőr vagy Az utolsó hajó előztek meg) amellett, hogy szintén a „sorstalanság” regénye, az adornói negatív esztétikához köthető világábrázolását illetően is több szálon kapcsolódik Kertész egy évtizeddel korábban megjelent művéhez.
Az atonális nyelv
Mindkét regényvilág érvénytelennek mutatja a teodicea történelemformáló jelenlétét, és ezzel együtt kérdőjelezi meg az Ész haladásirányának történelemfilozófiai koncepcióját. Ebből fakadóan szakítanak azzal az évezredes európai hagyománnyal is, amely a Rossz létezését valamiféle hiányként, a Jó fogyatkozásaként fogja fel, hiszen az isteni gondviselés eltűnésével a két mű világában a leplezetlenül jelen lévő, közönyösen munkáló Rossz válik az események, hol még csak ugrásra kész, hol agresszivitásában megmutatkozó mozgatójává. A lét így mindkettőjüknél állandósult háborús helyzetként ábrázolódik: Kertész a Gályanaplóban nevezi meg a törvény és a rend elsőrendű létmetaforájaként a háborút, Krasznahorkai pedig A Théseus-általánosban fogalmaz így: „a béke állapota már nem áll fenn, és azért nem, mert a háború állapota áll fenn.”
Alkotásuk homlokterébe a szembenállás közvetítésére alkalmas nyelv megtalálásának elszánt igénye önálló szólamként került bele, hogy aztán ez a saját törvényeivel szembeszegülhessen a világgal, amely, Adornót idézve, „állandóan az ember mellének szegezi a pisztolyt”. Prózaviláguk felmondja a hivatalos valósággal kötött szövetséget, nem kínálva megváltást. Munkanaplójában Kertész szinte a Krasznahorkai-életmű alapkérdését megelőlegezve fogalmaz úgy, hogy „a kultúra sosem lesz képes annak tekinteni elnyomottjait, amik valójában, és az elnyomottak sem eszmélnek saját helyzetükre egy kultúra totalitásában, ez a helyzet a művészet számára elviselhetetlen”. Ugyanitt nevezi Kertész az Adorno által példaként emlegetett Schönberg nyomán atonálisnak azt a disszonáns, a kulturális idegenség érzékeltetésére alkalmas provokatív művészi nyelvet, amely a Sorstalanságtól kezdődően alakította megszólalásának különös hangzását, s amely összekapcsolódik Krasznahorkai művészet- és nyelvszemléletével, gondoljunk csak Az ellenállás melankóliája zenetanárának leverkühni alakjára, akin keresztül szintén Schönberg zeneelmélete idéződik meg. Az Eszter György disszonánsra hangolt zongoráján felhangzó csikorgó dallamok Kertész atonális hangzatával egyezően szintén Krasznahorkai műveinek hangoltságát jellemzik, és persze visszamenőlegesen is értelmezik a Sátántangó zenei motívumait, illetve nyelv- és formavilágát. A nyelvi küzdelmet példázza a Sátántangóban az Irimiás trágár besúgójelentését használható szöveggé alakítani próbáló rendőrfogalmazók mulatságos erőfeszítése, de a Háború és háború vagy a Megjött Ézsaiás nyelvek, metafizikák és létszintek közt sikertelenül közvetíteni próbáló, komikus mozzanatokban bővelkedő története, a keleti regényekben az interkulturális fordíthatatlanság groteszk jelenetezésű tematikája is. Ahogy Kertész, úgy Krasznahorkai prózanyelve is gyakran építi magába az ironikus akcentus távolító hatáselemét, amely nem egyszer, de leglátványosabban a Báró Wenckheim hazatérben karneváli szatírává terebélyesedik, ahol a szétnevetett létezés, a műfaji hagyomány, a saját regény, és maga a nevetés is önnön értelmetlenségének és feleslegességének prédájává válik.
A vesztesek történelme
Miközben a Krasznahorkai-szövegek a mindenkori „fennállóval” szemben az örökösen alávetettel-elnyomottal igyekeznek folytonosan szövetséget kötni (azaz a művek érvényessége a világ mindenkori nem-igazságát hordozza), az is kétségtelen, hogy e felforgató esztétika a kanonizálódás során valamiképp elnyeri a társadalom „jóváhagyását”. Hiszen mint a mostani fantasztikus elismerés is jelzi, a Krasznahorkai-életmű épp annak a mainstream kulturális intézményrendszernek vált részévé, amelyből minden erejével ki akarja vonni magát. S ebben az értelemben válhat teljesen érthetővé Beckett – Krasznahorkai által többször emlegetett – idegösszeomlása és Krasznahorkai szorongó visszafogottsága a Nobel-díj odaítélésének hírére. A művészet az ő számára ugyanis az ellenállás, a felforgatás, az általános szembefordulás és az ezzel következetesen vállalt kívülállás terepe. Tagadja a fennálló metafizikai, egzisztenciális vagy társadalmi rend értelmét és igazságát, a valóságnak nevezett létállapot komolyan vehetőségét és józan folytathatóságát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
