A falu lakossága viháncolva kíséri őket. A nagydarab férfi kiemel egy gyereket a nézők közül, és rajta mutatja be, hogyan végzett ki valakit. Instruálja, hová guggoljon, és hogyan, mikor sikítson, mikor esdekeljen, mikor terüljön el, mint egy zsák. A tömeg röhög, hujjog, tapsikol.
Oppenheimer Az ölés aktusa című dokumentumfilmje (2012) az Indonéziában 1965–66-ban végbement kommunistairtás elkövetőiről szól. Keretlegényekről, mészárosokról, lincselőkről. Közülük jó néhányan ma is tisztes pozíciót töltenek be az indonéz politikai rezsimben vagy közigazgatásban. Az európai néző hajlamos azt gondolni, hogy ezek az animális tetteiket a kamera előtt újrajátszó indonézek azért mesélik heroikus történetként mindezt, mert nem részesültek a felvilágosodás pedagógiáinak jótékony hatásában, és ez részint csakugyan igaz is lehet, hiszen valóban nem részesültek. De hogyne jutnának eszébe a 44 telén rafinált módszereikkel dicsekvő pesti nyilasok. Hogyne idézné fel az Algériába még az ötvenes években is dicsőséges hadjáratokat vezetni igyekvő franciák nagyszabású katonai ceremóniáit. Hogyne emlékezne Hollywoodnak a Közel-Keleten a demokrácia védelmében önbíráskodó amerikaiak hadjáratait bemutató eposzaira. Az indonéz metódus, meglehet, kevésbé cizellált. Indonéz, magyar, francia, amerikai mégis egyazon imperativusnak engedelmeskedik. Nem önmagában a gyilkolás ténye őrjítő. Az ember elméje attól borul el, amit nem ritualizálhat. Lanzmann dokumentumfilmje, a
Shoah (1985) a rítushiányt mutatja. A nácik szavai szűkös szobák visszhangos némaságában koppannak. Zavarodottságuk a legrettentőbb zavarodottság, ami európai embert az elmúlt száz évben sújthatott. Szocializációjuk nyelvi kódjait legyőzte az Aleida Assmann könyvében bemutatott rítus.
Assmann állítása, hogy a holokauszt nyomán kialakult emlékezetkultúra kimunkálásával radikálisan újat hozott létre a német diskurzus. „Egy újszerű áldozati kategóriával van dolgunk, a saját bűntettek vagy az empatikusan elfogadott áldozatok által áldozattá váló[é]val.” Köré szerveződik a tettesek története is.
Assmann kissé közhelyesen és didaktikusan végigmeséli a mai emlékezetkultúra eredettörténetét. (Előítélete, hogy az NDK-ban ez ügyben semmi sem történt; kizárólag az NSZK-ra fókuszál.) Az adenaueri gazdasági csoda alapja a közös hallgatás. A hivatalnokok nagy része, olykor maga a felső vezetés is, egyszerűen leválthatatlan volt, hiszen leváltásukkal nyomban összecsuklott volna az ország. Ráadásul nem volt kéznél semmiféle rítus, amivel meg lehetett volna fogalmazni, mi történt az elmúlt tizenkét évben. (A háború előttről átmenthető ellendiskurzus, amit különböző marxisták és kommunisták alkottak, a szovjet jelenlét és az NDK árnyékában nem tűnt vonzó lehetőségnek. Ez a beszéd majd csak 68 után tör igazán felszínre, amit Assmann, aki a marxista diskurzusokat autokrata csökevényeknek tekinti, csak elvétve hoz szóba, akkor is hiányosan és ellenségesen.) A „dialogikus felejtés” tabusította a háborút. Adenauer még közös, tagolatlan emlékművet állítana a háború áldozatainak. 68 fordulópont, megjelenik az áldozatokkal azonosuló magatartásmód. A 90-es években létrejön a még mindenféle ideológiai hevületektől hajtott 68-asok magatartásmódjának finomított verziója, az „áldozatok felé orientálódó” álláspont. Ennek előkészítését Assmann a Holocaust című négyrészes amerikai tévéjáték német sugárzásában látja. E film állítólag németek milliói számára tette lehetővé az eseményekkel való józan szembenézést. (A film a hollywoodizálás egyenamerikai nyelvezetébe és a kosztümökbe kényszerítés esettanulmánya.)
Az áldozatokra orientálódó felfogáson belül három lehetséges irányt különít el: az inkluzív áldozat kategóriáját (olyan tágra szabni az áldozat figuráját, hogy bárki magára ismerhessen belőle – ez voltaképp a hollywoodi elbeszélések megoldása); az összekapcsolt emlékezetet, ami szerint a holokauszt egyfajta mesternarratíva, aminek az alapján minden üldözött kisebbség legyárthatná a sajátját (Kelet-Európa számos emlékezetdiskurzusa ezt az utat követi); végül: a dialogikus emlékezetet, mely „a nemzeti kereteken túllépő világetika” létrehozását célozná, ahol is az univerzális identitás alapját a mindenkori áldozatok „történelmi sebei” adják. Ez utóbbi nem tudományos, hanem kulturális beszédmód, „aktív funkcionális emlékezet”, mely előnyben részesíti a participációt, az alulról szerveződő eseményeket, a műalkotásokat (bár Assmann műalkotásokat nem, csak az említett amerikai, valamint a didaktikus Anyáink, apáink című, 2013-as német sorozatot elemzi). Assmann ellenfelei úgy vélik, már „épp eleget emlékeztünk”. Ők testesítik meg a „rossz közérzetet”, az emlékezetkultúra túlzásba vitele miatti gyanakvást. Velük szemben veszi fel a leginkább normatív pozíciót. Állításaikat sistergő sollenekkel üti el. A múltat fel kell tárni, különben megismétlődik. A rossz közérzet jelzi, hogy az illetők nem sajátították el az új rítus kódjait. Sajátítsák el! A múltat át kell élni, hogy csakugyan múlttá váljon.
De a múltra azért is folyamatosan emlékezni kell, mert a német politikai közösség liberálisai ennek a gyakorlatnak az alapján tartják fenn identitásukat és dominanciájukat. Ezt Assmann nem említi. Azt sem árulja el, honnan tudja, hogy az ember is, a társadalom is éppen úgy működik, ahogy sollenei állítják.
Ki állítja, hogy éppen így működik? Sigmund Freud, az emlékezetkultúra fő autoritása.
A könyv nem ad választ arra, hogy miért épp a pszichoanalízis lett a domináns német önreprezentáció mesterdiskurzusa. Assmann jól beszéli rítusa zsargonját, de annak előfeltételeire, filozófiatörténeti beágyazottságára, szociológiai eloszlására, politikai funkcióira nem kérdez rá, ezeket nem mutatja be. Hogy ennek a zsargonnak az alapján előírásokba adják, hogy a közösségnek mit kell tennie, nem tudományos eljárás, hanem egy rítus standardizálása. A társadalom freudi antropomorfizálása elfedi, miféle törésvonalak tagolják közösségét. Mintha valóságos és osztatlan személy volna az olyan absztrakció, mint „németség”, „emberiség”, és éppolyan traumái lennének, mint Dorának vagy a Patkányembernek, s ezeket csak „a múlt feltárásával” lehetne gyógyítani.
Tisztában vagyok azzal, hogy a fentiekkel a mi domináns rítusainknál lényegesen humánusabb rítuson kérek számon erősebb önreflexiót.
Fordította: Huszár Ágnes. Múlt és Jövő, 2016, 288 oldal, 3500 Ft
