Magyar Narancs: Ovidius elemzésénél említed, hogy antik költők gyakran tankölteményekben írtak a mitológiáról. Hasonló a célod? Regényes irodalomtörténetet akartál írni?
Nényei Pál: Sokat is harcolok Ovidiusszal, valószínűleg azért, mert hasonlítok rá. Borzasztó, művészietlen dolognak érzem, mikor előbuggyan a pedagógus énem, de Az irodalom visszavágban ez elkerülhetetlen.
MN: Az állami kísérleti irodalomtankönyv írásába kapcsolódtál be, majd végül egyedül írtad meg a saját változatodat.
NP: Politikailag érzékeny ügynek tűnt, hogy beszálltam a kísérleti tankönyv fejlesztésébe, de végül elvállaltam, és próbáltam a lehető legjobban dolgozni. Ekkor derült ki számomra, hogy a tankönyvstílus nekem nem segít. Az első fejezetemből némi botrány is lett, sokan felháborodtak, hogy mégis micsoda dolgok kerültek be Hoffmann Rózsa tankönyvébe. A „menstruáló Holdról” és az éjszaka hiányos öltözékű nőket kergető szatírokról írtam a magam pongyola és laza stílusában. Végül ez a fejezet kimaradt a tankönyvből, de nem baj, beletettem a saját könyvembe.
MN: Kívülállónak számítasz a magyartanárok között?
NP: Inkább a politikai szekértáborok ügyében érzem magam kívülállónak. Nehéz elhitetni, hogy engem elsősorban tényleg a szakmám érdekel. A tanításnak pedig sokkal mélyebb problémái vannak, mint a politikai kurzusok koordináta-rendszere. Az én szakom legnagyobb baja, hogy a művészi gondolkodásmód visszaszorulóban van. Komoly küzdelmet kell vívnom azért, hogy a diákok elfogadják: fontos, amit az órán csinálunk.
MN: Nem tartasz attól, hogy Az irodalom visszavágot csak azok olvassák el, akik eleve tudnak mit kezdeni például az Isteni színjátékkal?
NP: Nem gondolom, hogy nagy áttörést okozhatnának ezek a könyvek, de ha néhány emberben megmozdul valami, már örülök. Vannak pozitív visszajelzések. Esetleg a szemléletváltásban segíthet. A posztmodern úgy beszél a művészetről, hogy azzal talán sokakat kizár az együttgondolkodásból. Nehéz megtalálni, hogyan kössük vissza a művészetet a hétköznapi életünkhöz úgy, hogy abból ne legyen giccsparádé.
MN: Alkalmanként mintha általános iskolásokhoz szólnál, az egyik bibliai történetnél azt írod, „az ember és ember között mélyülő vita szomorúvá tett szinte mindenkit.” Máskor meg cigányozó parlamenti képviselőkre utalsz. Hány éves gyerekek olvashatják zökkenőmentesen a könyveket?
NP: Rá kellett jönnöm arra, hogy ha dolgozni akarok, úgy kell írnom, ahogy nekem tetszik. Borzasztó nehéz megtalálni a megfelelő hangot. Néha talán túl egyértelműen fogalmazok.
MN: Két kötetben egyelőre a középkori irodalomig, Dantéig jutottál. Mire mai szerzőkhöz érsz, kínosabb kérdéssé válik, hogy ki marad ki?
NP: Ebből nem fogok problémát csinálni. Ha tankönyvet írunk, vállaljuk, hogy azt valaki írta. Szívesen szakítok azzal a hagyománnyal, hogy az irodalomról csakis személytelenül, kilúgozott, semleges szövegeket lehet írni, és nem hiszem el, hogy létezne valamiféle esszenciális, megkérdőjelezhetetlen tananyag. Tehát amit én fontosnak tartok, arról fogok írni. Ki fognak maradni szerzők, de nem azért, hogy megsértsem őket.
MN: Mai magyar szerzők közül kit szeretsz tanítani?
NP: Legutóbb A Legkisebb Jégkorszakot vettük Téreytől. Nagyon szeretem Varró Dániel Szívdesszert kötetét is. Esterházy különböző műveiről többször beszéltünk, legutóbb a Hasnyálmirigynaplóról. A posztmodern kapcsán még Szőcs Géza egy versét is szoktam tanítani, vagy Lázár Ervint – az ő meséiből jól meg lehet érteni, milyen elméleti viták folynak az irodalomban, például mitől lesz vers egy vers.
MN: Mi fér bele Az irodalom visszavág harmadik kötetébe?
NP: Egy kicsit gúzsba köt a saját művem. Jó lenne szabadon ugrándozni, de az talán a kiadónak okozna problémát. Ezt eredetileg a második részre ígértem, de most megint azt mondom, Voltaire-ig szeretnék eljutni.
MN: Visszatérő kérdés, hogy miért időrendben tanítanak irodalmat a gyerekeknek, de te is a kronológiát követed.
NP: Attól nem lesz távoli egy mű, hogy régen született. Esetleg nehezebb megfogalmazni, hogy miért aktuális. Ami igazán jó, nem tud elavulni. A tanárnak kell ajtót nyitnia, amin be tudnak lépni a diákok a mű világába.
MN: Próbálod beemelni az óráidba azt, amit szabadidejükben olvasnak vagy néznek a diákjaid?
NP: Hagyom őket asszociálni. Rengeteg mindennel kerültem kapcsolatba rajtuk keresztül. A South Park nagy élményem, de a Trónok harcában vagy egy videojátékban is sok olyan toposz van, amivel tudunk dolgozni.
MN: Íróként szoktad meghatározni magad, de a könyvsorozat miatt fontosabb lett a tanári szereped. Ez zavar?
NP: Nem szeretem, amikor egy kategória vagy bugyor egyértelművé akar tenni. Mondok egyet: ha katolikus vagy, biztos fideszes vagy, kirekeszted a melegeket, satöbbi – én külön-külön szeretnék beszélni ezekről a témákról. A tanárszereppel is csak ez a bajom. Művészetről szeretnék beszélni. Ezért örültem, amikor a Mindenki című kisfilm Oscar-díja miatt végre az egész ország egy műalkotásról beszélt, elemzett és értelmezett, és kiderült, hogy mindenki mást gondol róla. Úgy látom, ebből is inkább keserűség született, hogy miért nem tudunk megegyezni. Pedig miért lenne baj, ha nem ugyanarra gondolunk?
MN: Mintha Az irodalom visszavággal beletolódtál volna a laza, provokatív magyartanár szerepébe, miközben sok szempontból konzervatív a megközelítésed.
NP: Nem konzerválni szeretném a régi dolgokat, hanem kibontani. A második kötetnél el kellett döntenem, mennyit és hogyan szabad beszélni a Bibliáról. Valahogy meg kellett tisztítani a sok trutyitól, ami rárakódott.
MN: Egyértelművé akartad tenni, hogy vallásos alapállásból írsz róla?
NP: A könyv elején be is vallom, hogy érintett vagyok. De azért próbáltam úgy írni a Bibliáról, hogy mindenki értse. Egyébként sem szokás mélyebben belemenni, még keresztény körökben, hittanórákon is elképesztő dolgok történnek néha. Mellébeszélés, síkos, halszerű kanyargás a problémák között. De Zeuszban is érintve vagyok. Persze nem mutatok be neki áldozatot, de a mitologikus beszédmódot ugyanolyan fontosnak tartom, mint a bibliait.
MN: Azt is írod, a kereszténységnek nem árt, ha kigúnyolják. Egyházi körökből kapsz néha olyan megjegyzéseket, hogy mégsem kéne ilyen tiszteletlenül beszélni?
NP: Nem, szerencsére nem nagyon találkozom a vaskalapos, doktriner kereszténységgel. Persze létező probléma ez a katolikus egyházban, de nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy kívülről gondolni lehet.
MN: Pannonhalmán tanultál, később tanítottál is. Az ottani szellemiség érezhető az irodalomhoz fűződő viszonyodon?
NP: Teljes mértékben. Nagy hatással volt rám a bencés rend viszonya a kultúrához, mert a tanáraim mindig európai kontextusban gondolkodtak.
MN: A pannonhalmi szexuális zaklatási ügyek hogy érintettek?
NP: Nagyon rosszul, bár én más oldalon álltam, mint az érintett M. atya. Bocsánat a kifejezésért, de nem tudtam beállni abba a rajongó kórusba, ami körülötte az évek során Pannonhalmán kialakult. Hogy ez a kör kialakulhatott körülötte, neki sem tett jót. Úgy éreztem, zsarnoki a hozzáállása, és nem döbbentem meg, amikor a botrány kirobbant. Kár, hogy csak a szexuális ügyek tudtak robbantani, miközben a zsarnokoskodását mindenki elnézte. Ezzel együtt sok szállal kötődtem hozzá, és máig nem tudtam magam túltenni az ügyén és a következményein.
