Könyv

Nem volt a szerencse kegyeltje. Hogy zsidóként Auschwitzban meg akarták ölni, az „természetes”, ahogy Kertész Imre írná. De ahogy megúszta, az kissé sok a jóból, ha szabad frivol hangot megütni ezzel kapcsolatban.

Amikor elkezdtem írni ezt a cikket a Valós és valótlan című kétkötetes novellagyűjteményéről, Ursula K. Le Guin még élt.

Megjelent az év végén a második kötet is Gerevich József pszichiáter, addiktológus művészetpszichológiai írásaiból, amelyek művész és múzsa kapcsolatát elemzik egy-egy festményen keresztül.

Igazságtalan volna azzal vádolni Joe Hillt, hogy lényegében írt egy Stephen King-regényt, ám a Spóra főhajtásai a szerző édesapjának munkássága előtt túlmutatnak a felszínes kikacsintásokon.

Sok szempontból különös év volt 2017, és nem a legjobb értelemben. Az viszont kétségtelen, hogy – legalábbis ami a nyugati kultúrát illeti – a női jogok, a láthatóság és az esélyegyenlőség terén történtek előrelépések, noha az ideálistól bőven messze vagyunk.

Hülye hülye hülye fiatalság.

Kézenfekvőnek tűnik Atwood 1996-ban, ám magyar nyelven csak most megjelent regényét az 1985-ös A szolgálólány meséje felől megközelíteni, hiszen mindkét műből nemrég készült tévésorozat, és mindkettő az Atwood-recepció legalapvetőbb hivatkozási pontja. Ám ennél jóval mélyebb rétegek is összekapcsolják a két regényt.

Koronként változott, hogy mit tekintettek művészetnek. Lehet-e költészet a slam vagy sem? Vagy ma makáma, holnap verspróza? Vagy csak a vers póza?

A világon mindennek az a végső értelme, hogy egy könyvben végződjék. Mallarmé valamikor a 19. század második felében ebben a mondatban mindössze poétikai alapvetését rántotta össze.