Könyv

Candide és a tűzhalál

Joe Hill: Spóra
szerző
Sepsi László
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Igazságtalan volna azzal vádolni Joe Hillt, hogy lényegében írt egy Stephen King-regényt, ám a Spóra főhajtásai a szerző édesapjának munkássága előtt túlmutatnak a felszínes kikacsintásokon.

Az edzett King-olvasó már a nagyjából ezeroldalas regény mottóinál gyanút foghat: King ugyanezt a Bruce Springsteen-dalszöveget használta a Végítéletben, a 451 Fahrenheit nyitómondata pedig a Tűzgyújtó első lapjairól lehet ismerős. Mindennek annyiban van jelentősége, hogy a Spóra alapötletét Joe Hill ebből a két forrásműből keverte ki, miszerint egy globális gombafertőzés kipusztítja az emberiség legjavát, mégpedig oly módon, hogy a „sárkánypikkely” nevű parazita néhány hónapon belül spontán öngyulladást okoz áldozataiban. A harmadik mottó a Chim-Chim Cher-ee című Mary Poppins-betétdalból származik, amely így egyszerre jelképezi a hozzáadott értéket, előlegezi meg a regényen végigfutó musicalreferenciákat, és a Spóra egyik központi kérdését: mit tehet apokalipszis idején egy aranyszívű ápolónő, akinek Mary Poppins a példaképe?

Joe Hill könyve mindezeken túl is hemzseg a könnyű kézzel odakent kulturális utalásoktól, egyszer J. K. Rowling kivégzéséről értesülünk, máskor a szereplők vízre szállnak a Maggie Atwood nevű rákászhajón, pár héttel az után, hogy elhagyták a Triffidek napja szerzőjéről elkeresztelt Camp Wydhamet, ahol egyéb tevékenységeik mellett alkalmanként egy-egy társalgásban felidézték a The Walking Deadet vagy kedvenc jelenetüket az A remény rabjaiból. Ez a hol valódi többletjelentéssel bíró – mint Rowling, King, Atwood vagy a musicalek emlegetése –, hol egyszerűen csak a szerző műfajtörténeti jártasságát fitogtató szövegalkotási mód M. R. Carey Kiéhezettekjéhez hasonlóan a (pop)kulturális hagyaték hasznáról és káráról spekulál egy lehetséges világégés után. A Spóra szereplői közt egyrészt dívik a filmekben és könyvekben látott szerepminták nosztalgikus követése, ugyanakkor Hill nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy mindez csupán megannyi mentális kacat, amelyek haszontalanok például egy géppuskával szemben.

Az alapkoncepció összetevőin túl a Spóra első kétharmada Stephen King egyik gyakran használt szituációját bontja ki: a száz-egynéhány fős, fertőzött átlagemberekből álló közösségnek nem csak a rájuk vadászó égetőkommandókkal, de saját belső feszültségeivel is meg kell birkóznia. A köd és az A búra alatt nyomdokain haladó történetben a galibát újra néhány diktatórikus hajlamokkal bíró vezéregyéniség okozza, akik a biztató kezdetek után a személyi kultusz és a vallási fanatizmus felé terelik a társaságot. Miközben ez a folyamat a Spóra talán legrészletesebben kibontott cselekményszála, amely számos áthallással bír ak­tuá­lis társadalmi problémákra, mint a politikai közösségek zárt véleménybuborékja, a vallási fundamentalizmus térnyerése vagy a nők elleni erőszak, ugyanakkor ez tekinthető a leginkább közhelyszerűnek is. A Spóra hőseinek ugyanaz a feladata, mint minden túlélőnek a posztapokaliptikus fikció hagyományában: felépíteni egy működőképes mikrotársadalmat a régi romjain, ami remek alkalmat nyújthat az aktuálpolitikai kommentárra. Ám Hill ebbe nagyjából annyi újszerű megoldást hoz be, mint egy szabadon választott The Walking Dead évad. Könyvének talán legmeghökkentőbb eleme a felsorakoztatott borzalmak mögött is megcsillanó optimizmus, amely kiváltképp Cormac McCarthy vagy Max Brooks végítéletregényei mellé téve válik igazán kontrasztossá: az abuzív férje elől menekülő terhes hősnő afféle ítéletnapi Candide-ként sodródik az eseményekkel, miközben egy-egy eldúdolgatott musicalszám a legnagyobb vérontás után is hatékony gyógyírja lesz meggyötört lelkének.

Míg a kisvárosi csoportdinamika ábrázolásában nem szolgál különösebb meglepetésekkel, a Spóra egyik leggazdagabban kihasznált motívuma a magyar cím­adásban ki is emelt tűzgomba. Hill jó érzékkel nyitva hagyja, hogy a világégést szó szerint elhozó parazita pontosan minek is a szimbóluma. Hol egyszerűen a másság jelölője, hol a tehetségé, máskor aranyszínű csillogása jelzi a csordaszellem és az identitásvesztés veszélyét. Utóbbi nemcsak az ábrázolt tömegpszichózis kapcsán kulcskérdése Joe Hill regényének, de arról az alkotói pozícióról is sokat elárul, amelyben a Spóra íródott. Hill eddigi munkásságában egyszerre vált önjogán is meghatározó alakjává a kortárs horrornak és folytatta szemléletmódban és preferált témákban az atyai örökséget (lásd korábbról a Szarvak kisvárosát vagy a NO4A2 gyerekrabló öregemberét), de a Spóra hommage jellegével mintha készakarva húzódott volna be Ste­phen King árnyékába. A két életmű szorosabb összefonódását már más projektek is jelzik – mint a közös kötetben megjelent A magas fűben / Teljes gázzal –, ám a Spóra azt mutatja, hogy Hill akkor igazán izgalmas és újszerű, amikor van bátorsága elkalandozni a családi hagyományoktól. Akár úgy is, hogy eközben Mary Poppinsnál köt ki.

Fordította: Uram Tamás. Európa, 2017, 981 oldal, 3990 Ft

szerző
Sepsi László
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...