A múlt év legfontosabb, számtalan díjjal elhalmozott sorozata a nők elnyomását tematizáló, A szolgálólány meséje című disztópikus Margaret Atwood-regény adaptációja volt, ami a kanadai író munkásságát újra behúzta a reflektorfénybe. Magyarul is erős szövegek jelentek meg női sorsokról, Rakovszky Zsuzsa régen várt új regénye, a Célia, Tompa Andrea kritikuskedvenc nagyregénye, az Omerta, és Szécsi Noémi emigránstrilógiájának befejező darabja, az Egyformák vagytok egyaránt 2017-ben jött ki.
A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó 19. századi történetei után Szécsi napjainkba helyezte a regény cselekményét, főhősei azonban sok szempontból hasonlítanak az előző két részben megismert szereplőkhöz. A Nyughatatlanokban a Bárdy család erősnek tűnő férfi tagjainak, illetve valóban erős női tagjainak sorsát ismerjük meg, a Gondolatolvasó főhőse pedig a siket Gusztáv, akinek ebből a marginalizált helyzetből kell úrrá lennie saját életén és belső idegenségén. Az Egyformák vagytok két negyvenes nő, a művelődéstörténész Em és a jogász Elza regénye, akik elbeszélőként is osztoznak a szövegen. A pontos műfajt nehéz meghatározni, hiszen sok szubzsáner keveredik benne. Legtalálóbban talán anti-Bildung-regénynek lehetne nevezni – a két elbeszélő-főhős ugyanis nem nagyon talál sem magára, sem másra.
Az első és a harmadik rész narrátora Em, a középsőé Elza, a narratív keretet pedig az elbeszélés jelen idejében játszódó lakáséttermi este adja, ahol a budapesti wannabe értelmiségiek tipikus, általában minden eredetiséget nélkülöző figuráival találkozhat az olvasó. Elza és Em esznek-isznak (főleg isznak), ismerősökbe botlanak, majd ezt a jelen időt bontják meg a retrospektív szálak, amelyek nyomán korábbi életüket, egymáshoz való viszonyukat is megismerjük. A regény ironikus, olykor kifejezetten szatirikus módon ábrázolja a felkapaszkodó magyar középréteget és az egyetemi-akadémiai világot is. Az Egyformák vagytok mégsem középosztályregény, hiszen éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a társadalmi réteg jelenleg nem nagyon létezik Magyarországon. Ami helyette van, éppen olyan elszomorítóan provinciális, mint a szintén megjelenített és parodizált falusi világ. Ugyanilyen lehangoló az egyetemi elit leírása is: aki valamelyest is jártas a hazai tudományos életben, sírva és nevetve fogja felismerni a mindennel próbálkozó lúzereket, okoskodó tudósjelölteket és csajozós professzorokat a Széchényi Könyvtár büféjéből vagy az egyetemi folyosókról.
Em és Elza közeli barátok, ugyanabból a faluból kerültek fel Budapestre, sőt, Elza egy ideig Em bátyjának, Andrásnak volt a felesége, sorsuk tehát számtalan ponton összefonódik. Em a gunyoros tudós-értelmiségi szerepében mozog, míg Elza a nagyszájú, a saját érdekeit mindenkivel szemben képviselni próbáló nő sablonjába illeszkedik. Karaktereikben halványan felsejlik az európai kultúrtörténet egyik ikonográfiai állandója, miszerint a nőket vagy Madonnaként vagy Mária Magdolnaként, szentként vagy kurvaként ábrázolják. Em visszafogottabb, anya is, ráadásul újabb gyereket szeretne, azonban mindig elvetél. Elza ehhez képest egyedülálló, nincs gyereke, sőt: abortusza is volt, ami a társadalmi közgondolkodásban még mindig hatalmas stigmát jelent. Érzik az elbeszélők, és érzi az olvasó is, hogy valamihez képest mindig kívülállók lesznek, valamelyik szerepnek soha nem fognak megfelelni. A nőiség kétféle ábrázolásmódja úgy ütközik a szövegben, hogy közben nem oldja fel a köztük lévő ellentmondást, ezzel tágítja általánossá a problémát. Egyformák vagytok – hangzik többször a regény tételmondata, az egyformaság azonban nemcsak a regénybeli viszonyokra, hanem az átélhető történetek univerzális jellegére is utal.
A regény legerősebb vállalása a testi tapasztalatok finom, mégsem szégyenkező leírása.
A kortárs testelméletek jelentős része foglalkozik azzal, hogy a (lakáséttermi jelenetekben is kifigurázott) fogyasztói társadalomban hogyan válik maga a test, különösen pedig a női test, tárggyá. A tárggyá tétel vagy tárgyszerűség érezhető a vetélések leírásánál ugyanúgy, mint az öregedés vagy a szexualitás dramatizálásában. Ez persze könnyen olvasható a távolságtartás vágyának, amelyben ott van a saját testtől való undorodás, a belsővé tett abjekció rettegése is. Hasonlóan értelmezhető Em történészi identitásából fakadó címkézési vágya. A múzeumi tárgyakhoz hasonlóan katalogizálja saját életének tárgyait, miközben világos, hogy az önmuzealizáció és az önarchiváció gesztusain keresztül a végső cél az önmegértés. A női test az elbeszélésekben is sokkal inkább van jelen a maga testiségében – hogy tudniillik mennyire dögös, meg lehet-e dugni, vagy éppen képes a gyerekszülésre. Em másodszorra nem tud teherbe esni, és bár tudja, hogy mindez részben társadalmi konstrukció, saját magát hibáztatja. Elza nem is akar teherbe esni, ő viszont vonzerejének elvesztésétől fél, ami az életkor előrehaladtával szerinte megtörténik. Az öregedés tabuja nagyon fontos a regényben: minél inkább látható egy női test fizikai romlása, annál láthatatlanabbá válik a társadalom szemében. Képzelj magad elé három meztelen, öreg, terhes boszorkányt – írta egy helyen Mihail Bahtyin orosz irodalmár –, és megkapod kultúránk legnagyobb tabujait. A test csődje azonban nem válik a nyelv csődjévé, sőt: mintha ebből nyerné titkos erejét. A biológia kudarca az elbeszélés felemelkedése lesz. Mindemellett a regény reflektált módon hívja fel a figyelmet a szexuális zaklatás és erőszak körüli normák változékonyságára és esetlegességére is, ami pedig önmagában lehet állásfoglalás.
Elzának és Emnek látszólag semmi köze, vagy legalábbis csak igen áttételesen van köze az előző két emigránsregény hőseihez, valójában azonban finom, szinte láthatatlan szálak kötik össze őket. A sors elbeszélhetőségének és alakíthatóságának kérdése, a marginális identitások központivá emelése, a láthatóság és elmondhatóság kategóriáinak összefésülése, a kívülállás dilemmáinak megfogalmazása mindhárom regénynek sajátjai, miközben önállóan is olvasható mindegyik. A motivikus egyezéseken túl persze vannak egyéb utalások is. Em művelődéstörténészként az előző könyvekben megismert Bárdy család történetét kutatja, ezért megjelenik a regényben a család utolsó élő leszármazottja, a kicsit hibbantnak ábrázolt idős nő, Mädy, aki a közhelyes macskás nő és a régimódi arisztokrata keverékét hozza. Macskáit ráadásul a Bárdy-ősökről nevezi el, a három regény tehát bennük is találkozik egymással.
Az irónia mindenhová bekúszik, a legkomolyabb tabutémákat is átszövi, az elbeszélők a terrorizmust ugyanúgy kifigurázzák, mint adott esetben a vetélést. Távolságtartás szükséges ahhoz, hogy egyáltalán láthatóvá váljon a tárgy, és ezáltal felszabadítóan lehessen beszélni róla. A láthatóságból kialakuló beszédből ugyanis megképződik a saját tapasztalat, a saját tapasztalatból pedig a mindenkori másikkal való szolidaritás. Bár az elbeszélői hangok különbözőek, ahogyan az életutak, a vágyak és a szokások is, valójában azonban – mondja a regény – egyformák vagytok.
Magvető, 2017, 240 oldal, 3299 Ft
