Könyv

Élni annyi, mint teret veszteni, hangzik a regény Cioran-mottója. A szöveg e térvesztés története egészen a végső vereség elfogadásáig, mint egyetlen lehetséges felülemelkedésig. A Protokoll főhőse, Mátrai Ágoston diplomata a protokoll világában él, de nem túlzott Térey János, amikor azt nyilatkozta a Bartók Rádióban, hogy regénye a protokoll erkölcséről és metafizikájáról beszél elsősorban. Valóban, a protokoll a regény teljes terére kiterjedő, minden életviszonyt uraló kód. Ez teremti meg a regénybeli világot a teljes izoláció terepén, ahol senkinek és semminek semmi lényegi köze nincs egymáshoz, s mely a "protokoll" nélkül menthetetlenül széthullana. A könyvet strukturáló utazások (Spanyolország, Izrael, Brüsszel, New York, Skócia...) a tér tágítását kísérlik meg, de a diplomáciai protokoll világán belül vannak, nagy részük Mátrai munkájához kapcsolódik, aki ráadásul olyan helyekre tér vissza, ahol előzőleg szolgálatot teljesített, így a kilépés kísérlete mindig a protokolláris rutin emelte falakba ütközik. Minél inkább kitágul a tér, annál világosabb, hogy nincs menekvés.

Három ismert tévés figura, akik nem memoárt írnak, nem interjút adnak, hanem nekiülnek egy igazi regénynek. Hatalmas a siker, nagy a felhajtás, a sztárok új oldalukról mutatkoznak be. Minket most a szövegek érdekelnek.

Stephen Fry alighanem kimeríti a reneszánsz ember fogalmát. Ezt a tényállást írói, színészi, rendezői, filmes, színházi, tévés, rádiós, futballklub-igazgatói, újságírói, közszolgálati, blogszerzői és még számos egyéb munkássága igazolja. A sokoldalú alkotó harmadik magyarul megjelent regénye, a Csináljunk történelmet alkalmából válaszolt kérdéseinkre.

Natascha Kampusch nyolc és fél évet töltött egy pincében, mert elrabolta és bedugta oda egy pedofil.

"Egész jó termés egyetlen délelőtt alatt: a nő narkós és mexikóiakkal kúr; Benavides megerőszakolta a saját húgát; Loftis heroint vásárol komcsi elvtársnőjének." Ez tényleg gazdag termés, de mintha sok lenne egy kicsit. Ellroy önirónia nélkül nevezte magát a bűnregény Tolsztojának, de ez inkább az utolsó pohár berendelése előtti (utáni?) izomkodás, semmint megalapozott önbizalom.

A Verdák generációja, azaz a gépeknek saját személyiséget és élettörténetet tulajdonító korosztály számára különösen jó hír, hogy született egy autókról szóló kortárs meseantológia. Nyilván a kisfiúk fognak elsőként lecsapni rá, de a 12 kortárs író meséje nemtől, kortól függetlenül kínál személyiségre szabott autós kalandokat - egyik történet sem csak a gépjárművek életéről szól, hanem élettapasztalatokat dolgoz fel a gyerek szempontjai szerint.

. .

Kurt Wallandert nem kell bemutatni. Réges-rég megkezdte működését, a regényidő szerint 1990. január 8-án, egy jeges svéd reggelen autózott ki Ystad városából, és még a hóviharok beálltával autózott bele első történetébe, Az arc nélküli gyilkosba.

Hálás lehet az az újságíró, akit akár 15 percre egyedül hagynak egy jelentős s még alkotói ereje teljében lévő filmessel (meg egy bekapcsolt diktafonnal), hát még az, aki a megbeszéltnél mindig egy kicsivel korábban kezdődő kitessékelés után is kérdezhet még egyet-kettőt. Stig Björkman svéd filmes-filmkritikus-fotográfus szerencsés sorszámot húzott Woody Allenhez: a standard 15-20 perchez képest 10 évet kapott arra, hogy Allen munkásságát (2002-ig bezárólag) a legilletékesebbel átbeszélje. Filmről filmre, fontolva haladva, sajtóügyintézőktől és a külvilág zajától cseppet sem zavartatva. A szeánszok hol Allen munkahelyén, hol tetőteraszos manhattani lakásán zajlottak, melyről tudjuk, hogy Allen sokkal szívesebben él itt, mint az utókor szíves emlékezetében. Tudjuk, de vigyázat, nem ebből a könyvből tudjuk, ahogy a szendvics feltalálását tárgyaló humoreszkért és a hasonló hangvételű gyöngyszemekért is más könyveket kell fellapozni. A megszokott Allen-kép tükrében ugyanis Björkman beszélgetőkönyve meglehetősen sótlan produkció, de - kellő képzavarral élve - épp ez a szokatlan sótlanság adja meg a mű sava-borsát. Ez ugyanis a hosszú, megfontolt kérdések és a hosszú, átgondolt válaszok könyve, egyszersmind az a ritka példány a harmincnál is több könyvet számláló Woody-irodalmon belül (a másik ilyen Eric Lax munkája), melyet maga az életmű elkövetője is láttamozott.

című regénye már az ötödik az eddigi tizenegyből, ami magyarul is olvasható. Mostanra már jócskán ki lehetett ismerni az első regénye, a Harcosok klubja után azonnal elképesztő népszerűségre szert tett amerikai szerző stílusát és paneljait: a könyv elején megsejtetett, eleinte értelmetlennek tűnő lezárást; hogy mindenről kiderül, hogy minden mással összefügg; és nem utolsósorban az elképesztő ötletek rengetegét - mint a nőt a Cigányútban, aki úgy akarja felrázni a hétköznapok fásultságából a fogyasztókat, hogy a hajfestékes tubusokat más színt hirdető dobozokba rejti az áruházakban, vagy most az Altatóban az ingatlanügynököt, aki kizárólagos értékesítési jogot kér a kísértetjárta luxusházakra, hogy a megrémült lakók kiköltözése után pár hetente újra eladhassa őket.

"Ahogy kibontódik az esély, / bár sorsa kalitkája zárva, / a törzs árnyékából kilép a személy, / fénypászma zuhan a kortinára" - indul a Perspektíva című vers, az egyik legszebb a kötetben. Amikor a művészet felmutat valamit, kibontakozik a képviselet kényszeréből az alanyiság.