Bodor Ádám Az utolsó szénégetők című kötetébe az 1978 és 1981 közötti, a kolozsvári Utunkba írt munkáit szerkesztette egybe. Olyannyira egybe, hogy végig - át- meg átjárva lezáratlan, folyamatos szövegei közt - próféciaszerűen ugyanazt a történetet írja. Ráadásul Az utolsó szénégetők tárcái közül legalább öt beépült már eddig megjelent könyveibe is, mint valami korridor a Bodor-univerzumba. A 70-es években járunk, Kolozsváron, a Ceausescu-éra idején, de távolról sem a konkrét tudósítás szándéka vezeti az írót, folytonos kihagyásaival inkább egy laza, vagylagos teret teremt, ami messze túlmutat Románián.
Menyhárt doktor jogász, külkereskedő, üzletkötő, s "állami pénzeken kószálgat Európa peremvidékein". Utazásai, élményei, de még inkább gáláns kalandjai ki mást is, erősen Szindbádot idézik. A doktor közönyével hódít: megszánja a fülébe suttogó portásnőt, meghívja egy képviselőfánkra az érte epedő molett hölgyet, aki szólt, hogy lenn van a slicce. Bodor világában a megfigyeltség és megfigyelés állandó létállapot. Majakovszkij így mondaná: "Ketten vagyunk most, Lenin meg én." Ilyen az Egy asszony átment a téren története is: "Ketten vagyunk a Vörös téren, az a közeledő alak meg én. És Lenin."
Milyen dolog a GUM áruház előtt egy nőről ábrándozni, és a gumira gondolni? Veszélytelen; az író végletekig sűrítő szövegtechnikáját talán a cenzúra által generált öncenzúra ösztönözte, mindenestre bizonyíték nincs rá: a Bodor-próza meghatározásával csak az próbálkozott, akinek volt rá egy jó metaforája. Jellemző, hogy a történetek akár ott kezdődhetnének, ahol befejeződnek. Hogyan dönt a Dior és Givenchy parfümöket preferáló, pezsgőt szállító apáca? Iszik, vagy vezet? Mi lett a házbizalmi jelentésével a "gyanús" bojtkészítőről? Az utolsó szénégetőkbe válogatott ötvenhat tárca szédítő űrbe húz az értelmezés ezernyi lehetőségével.
Magvető, 2010, 162 oldal, 2490 Ft
