KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Senki sem ura”

Ottilie Mulzet műfordító

Könyv

Borbély Szilárd posztumusz verseskötete, a Bukolikatájban előbb jelent meg angolul, mint magyarul. A kötet – és számos magyar szerző – fordítójával beszéltünk az amerikai líraolvasó közönségről, a műfordítás nehézségeiről és arról, hogy mi az egyedi a magyar irodalomban.

Magyar Narancs: Miért jelent meg Borbély Szilárd verseskötete előbb angolul (In a Bucolic Land), mint magyarul?

Ottilie Mulzet: 2013-ban érdeklődtem nála, hogy van-e esetleg új műve, amit lefordíthatnék, ezután kaptam meg e verseskötet kéziratát. Egy levelet is mellékelt hozzá, amelyben azt írta: „A múlt év végén zártam le utoljára verset, azóta a prózakönyvet írtam át, ötször vagy hatszor. Sok volt, és még egyszer legalább át kellett volna írni, azt hiszem.” A prózakönyv, amiről beszélt, nyilván a Nincstelenek volt. Ebből kiderül, hogy a Bukolikatájban című kötetét hamarabb lezárta a költő, mint a Nincsteleneket, és ez talán irodalomtörténeti szempontból is érdekes tény. A Bukolikatájban egyfajta „mitologizáló” változata a gyerekkori visszaemlékezésnek. Nem sokkal az után, hogy a kéziratot megkaptam tőle, meghalt Szilárd, ami mélyen megrendített. Nem tudom pontosan, hogy a magyar kiadás elhúzódásának mi a háttértörténete.

Később egy textológiai szempontból érdekes helyzet is kialakult, rátaláltam ugyanis két olyan szövegre, amelyek nyilvánvalóan a kötet anyagához tartoztak, annál is inkább, mert ezeket Borbély a kötet verseivel egy idő tájt, azaz 2011-ben és 2012-ben publikálta, és hasonló volt a hangütésük is. A nekem eljuttatott kéziratban azonban nem szerepeltek. Egy kicsit bizonytalankodtam, mert úgy éreztem, fordítóként utólag nem illeszthetek be két verset csak így a kötetbe, ezért megkérdeztem Nagy Boglárkát, a Jelenkor vezetőjét, és a magyar kiadás későbbi szerkesztőjét, aki azt tanácsolta, hogy függelékként csatoljuk a kérdéses verseket, ezek végül a magyar kiadásba is így kerültek be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.