Négy verseskötet, egy verses regény, egy regény, egy novelláskötet, két emlékezéskötet, egy esszé és egy tanulmánykötet: ez legújabb listánk sokkarú mérlege. A legfeltűnőbb, hogy kicsit kevés a fikciós próza.
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás lezárulta, jelen esetben november óta) első kiadásban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a magyar irodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Bárány Tibor, Bedecs László, Bethlenfalvy Gergely, Bódi Katalin, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Gyárfás Orsolya, Jánossy Lajos, Krusovszky Dénes, Lapis József, Ludmán Katalin, Maruszki Judit, Melhardt Gergő, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szűcs Teri, Vásári Melinda.
A kettővel ezelőtti, tavaly szeptember elején közzétett listához hasonlóan most is Borbély Szilárd legújabb, posztumusz könyve végzett az élen, akkor a torzóban maradt regény, a Kafka fia szerzett 128 pontot, most az alighanem teljesen kész és megkomponált verseskönyv, a Bukolikatájban eggyel többet. A kötetet, amely a New York Review of Books kiadásában Ottilie Mulzet fordításában nemrég angolul is megjelent, Nagy Boglárka rendezte sajtó alá, és Krupp József írt hozzá alapos utószót. A szorosabb értelemben vett bukolikus, antik mítoszokat felelevenítő, falusias miliőben játszódó hosszúverseket egy Szuromi Lajos halálára írt, Rilke Duinói elégiáinak fenséges dikcióját idéző vers két változata keretezi, a következő három ciklusra osztva ezzel a kötetet: Amikor, Valaminek és Vége. Az első bukolikus vers, a Deukalion Termelő Szövetkezet első két sora így szól, megadva az egyszerre intim, pontos és mitikus alaphangot: „Amikor az istenek vizet bocsátottak a földre, / az átemelőszivattyút épp apám kezelte”. Az istenekről aztán később az derül ki, hogy inkább emberek, ahogy a Nincstelenekből már ismerős táj sem olyan idilli, mint amilyen Theokritosz bukolikus, azaz tehénpásztori versei alapján gondolhatnánk.
Az Árkádiai legelő, alkonyi angyal című vers egy részletét a szerkesztői jegyzet külön is kiemeli: „és amikor felemelték nagy fejüket [mármint a tehenek], / a felemelt üres vidér. A játékosabbak rázták…” A szerkesztő szerint ez a rész javításra szorul, valahogy így: „…a felemelt üres vidért a játékosabbak rázták.” De erre talán nincs szükség. Annak megfogalmazása, hogy miután a tehenek kiitták a vizet, felemelték az üres vödröt, szerkezetileg olyan, mintha csak ezt mondanánk: „amikor a lurkók befejezték az evést: a kinyalt tányér.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
