Amikor Bill Wyman, a Rolling Stones hajdani basszusgitárosa megkérte George Harrisont, a Beatles hajdani szólógitárosát, működjön közre készülő lemezén, amaz szabadkozott, hogy csupán egyfajta hangot tud a gitárján megszólaltatni. Mire Wyman közölte vele, hogy "Na, de George, nekünk pontosan ez a hang kell!". Első ránézésre hasonló lehet a benyomásunk Sofi Oksanen műveiről. De megéri másodszor is rájuk nézni.
Észtek és oroszok
Az 1977-ben született finn írónő bő egy évtizeddel ezelőtt robbant be hazája irodalmi életébe, és tehetségére azóta nem csupán Finnországban és Skandináviában, hanem szerte a világon fölfigyeltek. Négy regény és két színdarab van a háta mögött, sikerüket a külföldi megjelenések és bemutatók mellett nemzetközi irodalmi díjak jelzik. Az egyik legrangosabb a 2010-ben elnyert Északi Tanács Irodalmi Díja, de az is több mint figyelemreméltó, hogy tavaly megkapta a Svéd Akadémia Északi Díját, az úgynevezett "kis Nobelt".
Művei a női identitás és a történelem összefonódásait szálazzák szét. Még nagyon fiatal, írói világa tágulhat a jövőben, ez azonban nem kényszer, hanem lehetőség, hiszen bizonyította, hogy a megszólaltatott tónusban is kimeríthetetlenül és remekül tud játszani. Négy regényéből hármat trilógiaként tartanak számon, mi több, a hírek szerint a következő is ebbe a sorba illeszkedik majd. Azaz a hang szándékoltan hasonló, kaptafáról azonban szó nincs.
Oksanen hozott anyagból dolgozik. Édesanyja az 1970-es években emigrált a Szovjetunióból, az Észt SZSZK-ból Finnországba, ahol férjhez ment, gyermeket szült, letelepedett. Ez az alapszituáció első regényében, a Sztálin teheneiben is, illetve ez a kettős (észt és finn) identitás határozza meg műveinek irányát. A lezáratlan és kibeszéletlen múlt nemcsak a történelmi és társadalmi léptékű problémákban jelentkezik (ilyen az ügynökkérdés, vagy az észt nőkön a szovjet katonák által elkövetett erőszak), hanem a magánszférát is meghatározza. Például a Mikor eltűntek a galambok című regényében a főszereplő házaspár egész életére és sorsára kihat a kettejük közötti elégtelen szexuális kapcsolat.
A Herald Scotland újságírója szerint Sofi Oksanen olyan, akár egy rocksztár: külső megjelenése a gótikus rock világát idézi, és az is a sztárokra jellemző, ahogy magánéletével kapcsolatban titkolózik. A tudhatóan férjezett írónő például következetesen nem kommentálja - és ezzel folyamatosan napirenden is tartja - a leszbikusságával, biszexualitásával (vagy éppen bulimiájával) kapcsolatos pletykákat. A találgatásokat témaválasztásai is generálják: a történelmi vonalból kilógó Baby Jane leszbikusokról szól, míg a Sztálin teheneiben hangsúlyos szerepet kap a bulimia.
Tehenek és galambok
A későbbi sikereket megalapozó Sztálin tehenei (2003) többé-kevésbé kiforratlan formában már magán viseli azokat a stílusjegyeket, amelyek a tetralógia eddig elkészült másik két részében, a Tisztogatásban, illetve a Mikor eltűntek a galambokban teljesedtek ki. A történet több szálon, több tér- és időbeli síkon fut, több szereplő szemszögéből teszünk utazásokat múltban és jelenben. A szerkezet még nem annyira feszes, és az oroszok által az észtekre terhelt múlt sem egyértelműen negatív. Legalábbis az észt nagymamát meglátogató Anna élményeit megfűszerezi a nosztalgia, amely persze nem a szocializmusnak és a Szovjetuniónak, sokkal inkább a gyermekkornak szól.
A Baby Jane (2005) nem csupán témájában, megformáltságában is eltér a másik három regénytől. A tabudöntögetés marad, ám a történet ezúttal nem a történelem, a jobb- és baloldali diktatúrák indukálta kérdések és problémák körül forog, hanem a jelenben, Helsinkiben, azon belül is a melegek világába vezet. Elmarad a helyszínek és nézőpontok váltogatása is, a regény egyetlen lendületes, szókimondó monológ: egy féltékenységgel, pénztelenséggel, depresszióval és bugyifetisisztákkal súlyosbított leszbikus szerelem története.
Harmadik regényére, a Tisztogatásra (2008) kapta a legtöbb díjat, és ez volt az első magyarul megjelent könyve is. Színpadi változatát több országban, így nálunk is bemutatták (Kaposvárott, a Csiky Gergely Színházban). A cím az erőszak áldozatául esett nők kényszerű fürdésére utal. A regény negatív figurái az előbb a szabad Észt Köztársaságot megszálló, majd néhány évtizeddel később lányokat prostitúcióra kényszerítő oroszok. Sofi Oksanen nemrégiben a svéd Expressen napilapban vont párhuzamot a birodalmi múlt, a balti országok sorsa, illetve a jelenkori krími és ukrán helyzet között, arra buzdítva a Nyugatot, hogy állítsa meg a gyarmatosítási törekvéseket.
A könyvfesztiválra kiadott Mikor eltűntek a galambok (2012) színhelye ismét Észtország, mégpedig két eltérő időben: az 1940-es években a német, illetve az 1960-as években a szovjet megszállás alatt. Az elbeszélői hang is változatlan: erős, de nem harsány, hatásos, de nem hatásvadász. A radikalizmus ugyanakkor csökkenni látszik, Oksanen már nem sokkolni akar, hanem ábrázolni. Biztos kézzel, tökéletes megkomponáltsággal forgatja a helyszíneket és a szereplők nézőpontját (ne feledjük: dramaturgiát tanult). Eddigi regényeinek a meghökkentés és a szókimondás volt a fő motorja, ezúttal viszont tabudöntögetés helyett alapos, a lélek belső bugyraiba hasító jellemábrázolást kapunk tőle. Ahogy a szerelmi drámából kémhistória lesz - meglepő fordulatokkal és a végén váratlan megoldással -, úgy bontakozik ki és formálódik a figurák meglehetősen összetett és a politikai helyzettől függően változó személyisége.
Lehet, hogy Sofi Oksanen nevét hallva most még mindenkinek a Tisztogatás ugrik be elsőre, ám azt kell mondanunk, hogy a Mikor eltűntek a galambok mélysége és komponáltsága az életmű csúcspontja.
