Magyar Narancs: A vége főszereplője fotográfus, életének egyes elemei egyeznek a te életed egyes elemeivel, és egyes szám első személyben mesél. Munka közben hogy választod külön magad a karaktertől? Amikor írsz, akkor te vagy Szabad András…
Bartis Attila: Nem csak Szabad András vagyok én. Az összes én vagyok. Vagy talán inkább a helyzet vagyok én. Az, ami ott érzelmileg történik.
MN: Van arra vonatkozó rutinod, hogy amikor írás után felállsz a géptől, hogyan lépsz ki a figurából? Úgy működik ez, mint egy színésznél, amikor lemegy a függöny?
BA: Valahogy úgy, bár ez veszélyes hasonlat, mert egy szerepet megírni vagy játszani két elég különböző munka. Meg az az igazság, hogy írás közben mindenestül kikerülni abból a világból nem túl szerencsés, mert visszakerülni sokszor elég macerás. Az ideális valami köztes állapot. Lehalkítom, hogy mást is halljak, de azért még szól.
MN: Több helyen elmondtad, hogy a regény nem rólad szól, de amikor 2006-ban meghalt az édesapád, akkor a főszereplő apjával kapcsolatos részeket mind kidobtad. Mi értékelődött át benned?
BA: Az apa-fiú kapcsolat és annak az érzelmi töltetei. Az ember egészen másképp gondolkodik a saját érzéseiről addig, amíg ott él az apja a másik szobában, és nagyon sok minden átértékelődik, miután eltemetted az apádat. Ez nem a történetiségről szól: nagyon sok olyan történeti motívum, ami megvolt apám halála előtt is, többé-kevésbé érintetlenül maradt. Mégis, az egész viszonynak az érzelmi íve radikálisan megváltozott. Sok olyan mondat, helyzet, tárgy, város és más szerepel a regényben, ami kapcsolatban van az életemmel, de ebből nem születik önéletrajz. Engem az önéletrajzom megírása nem érdekel. Engem az érdekel, hogy az életem történései, érzései miként kezdenek el működni egy teremtett világban.
| ||
MN: A végére máris kezdenek aparegényként hivatkozni, míg A nyugalom anyaregényként rögzült a köztudatban. Mit gondolsz ezekről a kategóriákról?
BA: Nagyon ódzkodnék attól, hogy azt mondjam, hogy ez egy aparegény. Legalább annyira anyaregény, szerelmi regény és alkotáslélektani regény. A kategorizálásokat nem tartom szerencsésnek, mert a dolgok, legalábbis a fontosabb dolgok, általában nem férnek el egy dobozban.
MN: Milyenek az eddigi visszajelzések?
BA: Többnyire jók.
MN: És ilyenkor örülsz? Csak mert nem vagy az a „boldogan ugrálok a mezőn” típusú figura…
BA: Nem, de azért én is szeretek boldog lenni.
MN: És most az vagy?
BA: Nem. A boldogságnak semmi köze az elégedettséghez. A boldogság az egy egészen más állapot. Nyilván örül az ember a sikernek, de attól még boldog nem lesz.
MN: „Mi nem voltunk boldogtalanok. Elismerem, hogy teljesen boldogok se, de hát ki boldog? Ha képtelenek vagyunk a másik nélkül élni, akkor édes mindegy, hogy boldogok vagyunk-e, nincs igazam?” Ezt te gondolod így, vagy András gondolja így?
BA: Kivételesen is-is.
MN: Kivételesen?
BA: Igen. Ez a könyv többek közt egy szerelmes levél. Ahogy A nyugalom is. Másrészt itt egy regényről beszélünk, ami mindig sokkal szűkebb világ, mint a valóságos. Az én teljességem nincs és nem is lehet benne egy regényben. De mindaz, ami a regényben van, az kétségtelenül valamiképp hozzám tartozik. Csak hát a szövegben ahhoz a valóságosnál szűkebb világhoz igazodnak a dolgok. Így lehet, hogy ami a regény világán belül érvényes, az nem pont úgy érvényes egy tágabb rendszerben. De a fenti idézet esetében igen. Ezért mondtam, hogy kivételesen.
MN: Itt, csakúgy, mint A nyugalomban, a férfi-nő kapcsolatokban néha valamiféle eleve elrendeltség jelenik meg. Meglátják egymást, és bumm! Mintha az embernek nem is lenne választása, hogy kivel van együtt.
BA: Igen, ez az előbbi idézetben is benne van. Választási lehetőség elvileg szinte mindig van. A probléma ott kezdődik, amikor az ész és az érzelmek konfrontálódnak. És elég sok esetben, nyilvánvaló módon, az érzelmek kerekednek fölül. Ha racionális döntések mentén élnénk az életünket, akkor most valószínűleg nem beszélgetnénk egymással, mert egészen másfele vitt volna minket az élet. Ez az érzelmek erejéről szól: amikor olyan erős érzelmek vannak, hogy az valamiféle predesztináltságot sugall.
MN: Romantikusan hangzik.
BA: Én ezt nem romantikusnak tartom, hanem emberinek. Szerintem ez a legracionálisabb világban is így működik. Veled is, velem is, bárkivel.
MN: Ha már romantika: engem igencsak meglepett, hogy a könyv 595 oldalnyi nyomasztás után happy enddel zárul.
BA: Nem szeretem ezt a szót, de ha happy end alatt azt értjük, hogy valaki nem végez magával, akkor igen, valóban happy end a vége.
MN: Előre tudtad, hogy feloldozást fogsz adni a hősödnek, vagy a végén úgy voltál vele, hogy történjen már valami jó is szegénnyel?
BA: A befejezés nagyon régóta megvan. Nem tudnám megmondani, miért döntöttem így. Azt hiszem, ezt szokták életigenlésnek nevezni.
MN: A történet és a karakterek nagyon életszerűek, de vannak részek, amiket nehéz hova tenni. Például amikor András titkokban beleolvas a szerelme naplójába, akivel már hét éve együtt élnek, és egy szót sem talál magáról. Mintha nem is létezne. Ilyen szerinted elképzelhető a valóságban?
BA: Ez kivételesen olyasmi, hogy ha nem lenne tudomásom hasonló történetről, akkor nem mertem volna leírni.
MN: Ilyen hogy történhet?
BA: Erről nem engem kell megkérdezni, hanem egy pszichológust.
MN: De te írtad le, biztos gondolsz erről valamit.
BA: Ez arról szól, hogy lelki értelemben hány valósága van egy embernek, és ha azok a valóságok egymásnak feszülnek, miként tud átjárni az egyikből a másikba. Van, aki számára ez maga a pokol.
MN: Sokat írsz a Kádár-rendszerről, és annak fullasztó légköréről. A mostani politikai berendezkedést egyre többen állítják párhuzamba azzal a korszakkal.
BA: Igen, én is hallottam már ezt az őrületet, meg azt is, hogy a Horthy-érához hasonítják. Csakhogy ezeket a párhuzamokat vészesen nagy tévedésnek tartom. Mert nem segítenek másban, legfeljebb az indulatkeltésben. Ha egy beteget tényleg meg akarunk gyógyítani, akkor az egyik legfontosabb dolog a pontos diagnózis. Ezek a hasonlatok nagyon hangzatosak, és a politika ad is egy csomó magas labdát, amiket nehéz nem lecsapni. De ez, ami most van, nem úgy működik, mint a Kádár-rendszer vagy mint a Horthy-éra. Ez az Orbán-éra, és megvan a maga struktúrája. Azt kell valamilyen módon feltárni. Persze, hogy érezhetők a korábbi rendszerek nyomai, persze, hogy fel lehet fedezni kontinuitást, hiszen nincsenek izolált korszakai a történelemnek. Még a francia forradalom nyomai is érezhetők. De ettől még nem lehet egy az egyben párhuzamba állítani ezeket a korszakokat. Kár számon kérni a múlttal való szembenézést úgy, hogy mi közben nem látjuk a jelent.
MN: Mi félelmetesebb, ismeretlen íróként megjelenni az első regénnyel, vagy sikeres íróként jelentkezni egy újjal?
BA: Nagyon különbözik egymástól a kettő. Nem is igazán lehet összehasonlítani őket. Az egészen biztos, hogy az utóbbi esetben nagyobb a tét. Ráadásul az a felszabadító, már-már heroikus érzés, ami egy első könyv befejeztével jár, a későbbiekben elmarad. Mindegy, hogy regényről beszélünk vagy drámáról, vagy novellákról – sosem lesz olyan, mint az első volt. Ez ugyanaz, mint az első szerelem, vagy az első együttlét valakivel. Ezeket, hiába szeretnénk, sosem lehet újra átélni.
MN: Erre utaltál, amikor úgy nyilatkoztál, hogy katarzist vártál a könyv befejezésétől, de az nem jött el?
BA: Igen. De ez ilyen. Megbékéltem vele.
MN: És van olyan terved, hogy kipróbáld magad valami újban, hogy újra átélhesd azt a nagy, felszabadító érzést?
BA: Most például egy nagy próbának nézek elébe. Színházat fogok rendezni Marosvásárhelyen. És hát, ugye, még soha az életben nem csináltam ilyet.
MN: Mit rendezel?
BA: Egy saját darabot, amit pár éve írtam a Vígszínháznak, csak ott is volt egy csomó bizonytalanság, aztán én utaztam el, félbemaradt a munka. Úgyhogy ez lesz az ősbemutatója.
MN: Ez hogy jött?
BA: Februárban bemutatták Vásárhelyen a Nyugalmat, és utána egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer szívesen rendeznék színházat. Lehet, hogy felelőtlen mondat volt, ezt még nem tudjuk. Mindenesetre rá pár hónapra felhívott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, hogy szeretnék, ha együtt dolgoznék velük. Abban maradtunk, hogy ez legyen egy nagy, közös játék, és ha jó a vége, akkor jó, ha meg nem jó, akkor sincs semmi tragédia. De ez nyilván nem ilyen egyszerű, mert attól kezdve, hogy elvállalta az ember, már kutya kötelessége apait-anyait beleadni.
MN: A másokkal való együttműködés, közös alkotás elég nagy változás ahhoz képest, hogy ülsz egy gép előtt, és írsz. Nem rettegsz tőle?
BA: Ezt tudnám még fokozni, de maradjunk a legszalonképesebb formánál, és mondjuk azt, hogy rettegek tőle. De ha az ember nem vágna bele semmibe, amitől irtózatosan fél… A fehér papírtól is lehet rettegni. Főleg elsőre. Meg persze később is. Attól, hogy már párszor leküzdöttük a félelmünk, még újra és újra rettegést okoz.
MN: 2002-ben kezdted el írni a könyvet, de a java részét 2014-ben írtad meg Jáván. A környezetváltozás segített?
BA: Igen, nagyon sokat. Biztos sok dologra vezethető ez vissza, és vannak benne egészen praktikus okok is, például hogy ott sikerült olyan napirendet kialakítani, amit itt szinte lehetetlen, hisz’ ott teljes mértékben ura voltam a saját időmnek. A másik ok az lehet, hogy az a mienkhez képest egy mérhetetlenül nyugodt, békés, lassú világ. Annak a fajta, néha robbanó, máskor elfojtott agressziónak, amiben itt élnek az emberek, ott nyoma sincs. És ez nagyon nagy biztonságérzetet ad. Mert itt – és ezt csak most látom, hogy megtapasztaltam, milyen egy teljesen más típusú társadalomban élni – irgalmatlanul sok energiát vesz el az embertől az, hogy egyáltalán kilép a kapun.
MN: A veled szembeni elvárások mennyire érdekelnek?
BA: Én nem nagyon hiszek azoknak, akik azt mondják, hogy a külső elvárások semmilyen módon nem hatnak rájuk. Ugyanakkor kizárólag külső elvárások miatt nem lehet írni. Én legalábbis nem tudok. Szóval természetesen hat a külső elvárás, csak épp fordítva, mint az ember gondolná: ha épp megy a munka, akkor segít, ha nem megy a munka, akkor viszont agyonver.
MN: Mit csinálsz, ha nem megy?
BA: Semmit. Nincs erre vonatkozó receptem, nem tudom ezt a dolgot stimulálni.
MN: Először a történet születik meg, és ahhoz kitalálsz karaktereket, vagy pont fordítva: megalkotod a figuráidat, és olykor te magad is rácsodálkozol, hogy miket művelnek?
BA: Inkább az utóbbi. Ha én magam nem csodálkozom, hogy mi történik a papíron, akkor az egész nem érdekel. Az a legfontosabb része az írásnak, amikor menet közben kerülnek felszínre dolgok – olyan érzések, történetek, alakok, tájak, amikről az embernek eszébe nem jutott volna, hogy ott vannak benne.
