Énard regényét a leginkább tudatfolyam-regénynek vagy esszéregénynek lehetne nevezni, hiszen a tíz fejezetből álló szöveg nem lineáris cselekmény mentén épül fel, és sokkal inkább problémákról szól, mint hús-vér emberekről. Franz Ritter bécsi zenetörténész az álmatlansággal küzdve egy éjjel feleleveníti élete nagy (és hát úgy tűnik, egyetlen) történetét, szerelmét a Sarah nevű francia orientalista kutató iránt. Ez lenne a keret, ám az emlékek, ahogy az már lenni szokott, jóval szélesebb időt és teret járnak be. Énard már korábbi nagyregénye, a magyarul szintén olvasható Zóna esetében is hasonló megoldással kísérletezett; ott egy Párizs–Róma vonatút (szintén éjjel) ad apropót az évszázadokat átölelő epizódok sorozatához, míg a sajátos topográfia alapvető metaforájaként merül föl az összehajtott térkép, amelyen Barcelona és Bejrút egymást lefedő helyzetbe kerül.
Az Iránytű éjszakájában nem Barcelona és Bejrút, hanem Bécs, Teherán, Aleppó, Damaszkusz és Palmyra (valamiért nem ü-vel szerepel) fedi le egymást. Ami Proustnál a madeleine sütemény volt, az Énard könyvében egy tudományos munka (hiszen ez egy „tudományos szerelmi történet”), egy különnyomat, amit postai úton küld el főhősünknek a malajziai Rawak tartományban kutató egykori (örök) szerelme, minden különösebb kommentár nélkül. Rittert ez annyira fölzaklatja, hogy végtelennek tűnő, álom és ébrenlét, józan emlékezés és őrült csapongás közötti monológba fog. Ez a monológ adja a regény tulajdonképpeni szövetét, amit legfeljebb a szomszéd Gruber kutyája zavar meg néha, az is csak az elején.
Énard, aki maga is arab és perzsa tanulmányokat végzett az egyetemen, és hosszabb ideig élt Iránban, illetve Szíriában is, regényéről nyilatkozva mindig kiemeli, a könyv a keleti és a nyugati narratívák egyfajta szintéziskísérlete. Egyben a megsemmisített régi Szíria mementója: „mintha valamiféle emlékművet vagy sírkövet építenék mindannak, amit elpusztítottak” – mondta a szerző, s regénye egyik ajánlása is a szír népnek szól.
Ám az az aktualitás, ami a témaválasztásban erős gesztusnak hat, Ritter emlékezetgépezetéből szétforgácsolódva, lanyhán pereg elő, különösen a szerelmi szál giccses-komikus fővonulatának árnyékában. Ez az inszomniás, anyakomplexusos (és hát nyilván depressziós) osztrák olyan volumenű tudásanyagot görget maga előtt, és olyan bántó modorossággal, hogy az az elbeszélést gyakorlatilag a komolyan vehetőség határáig, illetve azon is túl tolja.
A regény tétje valahol (a Kelet–Nyugat átjárhatóság hangsúlyozása mellett – amiről szintén sokat beszélnek) a Franz és Sarah közötti szerelmi történetben keresendő. Ez lenne az a kapcsolat, amiről Énard a kultúra és az erotika szavak összehozásával beszélt. Csakhogy a kultúra épp a személyes szálban nem találja meg a maga funkcióját – és hogy ebben bármi erotika lenne (egy csók és egy rövid szeretkezésjelenet fordul elő, azok is a 200. oldal után), az erősen kérdéses. Persze Énard itt a kultúra és a tudás szellemi erotikájáról beszélt, de ahelyett is végtelen hosszú, hol többé, hol kevésbé érdekes eszmefuttatásokat kapunk abszolút életidegen szituációkban.
Az nem pusztán intellektuálisan kínos, de íróilag is gyarló megoldás, hogy elvárom, az olvasók higgyék el (és ne átéljék!) a főhős rajongását Sarah iránt, hiszen nagyon sokszor elmondja, hogy a lány „nagyszerű”, „különleges” és „ragyogó”. Arról nem is beszélve, hogy okos is: „Sarah-ban az volt az elképesztő, hogy már Hainfeldben is milyen nagy volt a tudása, milyen kíváncsi volt, milyen sokat tudott, és milyen mohón vágyott a tudásra.” Akárhogy is nézzük, ez katasztrofális mondat.
De nemcsak az életszerűtlen szerelmi szál, és az ahhoz kapcsolódó komikus (de nem annak szánt) jelenetek garmadája (mint a folyamatos Mozart-, Beethoven- és Mahler-anekdotákkal való csajozás), hanem a háttér, a Kelet ábrázolásának sok giccses eleme is lehangoló összképet ad. „Én pedig azon gondolkodtam – mondja egy helyütt Ritter –, hogy […] ezek a fiatal paszdarok a szigetükön, ha esetleg Sirázból vagy Teheránból származnak, és nem tudnak hazamenni esténként, nyilván verseket mondanak a tábortűz körül, hogy azzal tévesszék meg a szomorúságukat.” Nyilván. Máskor meg ezt olvassuk: „Nekem Anne Blunt volt a legrokonszenvesebb az összes felfedező közül, mert hegedűs volt, és nem máson játszott, mint egy Stradivarin. Egy Stradivarin a sivatagban.”
A regény legdinamikusabb része érdekes módon két betéttörténet, az egyik az első világháborúban szolgáló afrikai katonákról szól (azt a metafikciót hagyjuk, hogy ez egy történészi tanulmány lenne, amit Sarah publikált, mert úgy – kvázi szakszövegként – már nem áll meg), a másik pedig egy szerelmi háromszög történet a forradalmi Iránban. Zavarba ejtő ugyanakkor, hogy ezek pusztán illusztrációi a két főhős viszonyulásának, miközben a bennük megjelenő karakterek százszor érdekesebbek, mint akikről valójában az Iránytű szól, Énard pedig íróként itt kerül a legközelebb félig-meddig titkolt példaképéhez, az esszéisztikus regény mesteréhez, W. G. Sebaldhoz. Ám ezek rövid epizódok csupán.
„Sarah kimutatná […], hogy a Kelet és a Nyugat soha nem egymástól elválasztva jelenik meg, hogy mindig össze vannak keveredve, jelen van egyik a másikban, és hogy ezeknek a szavaknak – Kelet, Nyugat – nincs több heurisztikai értékük az általuk jelzett, elérhetetlen irányoknál.” Így szól a regény szellemiségét összefoglaló tételmondat, aminek metaforikus megfelelője a könyv címében is felbukkanó, Észak helyett mindig Keletre mutató iránytű (egyben Beethoven eredeti eszközének másolata). Csakhogy a valóságos, politikai értelemben vett Kelet és Nyugat, aminek összecsapása régóta pusztítja a regény helyszíneit, sokkal élesebben áll szemben egymással, mint ahogy a regény intellektuális-humanista koncepciója azt felmutatja. Énard, bizonyos szempontból kissé idegen elemként be-beszúr egy-egy aktualizáló megjegyzést Ritter esztétikai fejtegetései közé mondjuk az Iszlám Államról, az al-Káidáról vagy az iráni elnyomó rendszerről, ám ezek sehogyan sem tudnak szervesülni, hiszen nincs is hova. A regény cselekményének helyébe állított, negédesen bölcselgő elbeszélői futamok a minimális diszkurzivitás igényét sem mutatják a magukon kívül eső tartományok felé. Elzárkózásukból pedig nem annyira egy „tudományos szerelmi történet”, mint inkább egy nagy tárgyi tudással, ám túlhabzó kulturális hévvel megírt intellektuális lektűr jött létre.
Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, 2018, 496 oldal, 4499 Ft
