Magyar Narancs: 2015-ben, az Iránytű című regényével nyerte el a Goncourt-díjat. Ez az év a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrortámadással kezdődött, tíz nappal a díj odaítélése után pedig a Bataclan koncertteremben és több más párizsi helyszínen gyilkoltak a terroristák. Ebben az évben nyert ön egy olyan regénnyel, amely sokak szerint az iszlám világgal szembeni nyugat-európai klisékkel számol le. Hát, ha valóban ez volt a cél, akkor jobban nem is időzíthetett volna.
Mathias Énard: Az európaiak nagy részét félelemkeltéssel manipulálják. Nézze csak meg a franciaországi helyzetet. Olyan országrészekben is, ahol alig vannak vagy egyáltalán nincsenek bevándorlók, a franciák vevők voltak a szélsőjobb, Marine Le Pen szövegére. Mi ez, ha nem a félelem. Béziers városának szélsőjobboldali polgármestere nagyon hasonló képpel kampányolt, mint az önök migránsellenes STOP plakátjai. A különbség csak annyi, hogy az általa használt képen egy vonat szerepelt, ahogy sötét bőrű emberek tömegei próbálnak felszállni rá. Ezzel a fajta félelemkeltéssel van tele egész Európa. Szükség van rá, hogy az iszlám összetettségét megismertessük a világgal, de a tömegmédiából áradó hírek ezt a feladatot nem látják el, az irodalom viszont képes rá. Ki kell mondani, hogy az iszlámnak semmi köze a terrortámadásokhoz. Ami ellen harcolunk, az nem az iszlám, hanem egy nagyon konkrét, nagyon szélsőséges és nagyon erőszakos ideológia. Ebben a helyzetben csak a tudás segíthet, például az iszlámon belüli különbségek megértése.
MN: Ezt a megértést jól szolgálta az Iránytű? Mennyit adtak el belőle Franciaországban?
MÉ: Úgy 300 ezer példány körül. A Goncourt-díj nagyot lendített az eladásokon, nálunk hatalmas reklámértéke van.
MN: Elég furcsa, kicsit komikusnak is tűnő rituáléja van a díj kihirdetésének.
MÉ: A zsűri a Drouant étteremben gyűlik össze, nem messze az Operától. Mire a győztes odaér, ők már mind ettek, te nem eszel. De kapsz díjat. Az sem rossz. És interjúk tömege zúdul rád. De legalább desszertet kaptam. És ami a desszert után jön, az a legjobb: sok-sok nyelvre lefordítják a könyvedet, meghívnak mindenhova, nő az olvasótábor.
MN: Abban az évben jelent meg Michel Houellebecq Behódolás című regénye, amely – a szerzőt ismerve – aligha meglepő módon egészen másként tekint az iszlámra, mint ön.
MÉ: Ez egy nagyon provokatív könyv. És nagyon vicces is. Nagyon élveztem. Houellebecqet természetesen nem érdekli az iszlám valósága. Őt a francia társadalom szatírája érdekli. Ahogy a párizsi értelmiségieket, ezeket az ötvenes éveikben járó, dekadens, szexuális problémákkal és halálfélelemmel küzdő alakokat ábrázolja, az nagyon vicces. Ehhez jön az iszlám karikatúrája. Mert ez karikatúra, semmi köze a valósághoz.
MN: A Zóna című regénye egy vonatút során előadott több mint 500 oldalnyi gondolatfolyam. Ezt a Milánóból Rómába tartó utat ön is többször megtette.
MÉ: Igen, sokszor megtettem. Az első egy Róma–Milánó járat volt. A vonat jobb oldalára ültem egy kronométer és egy térkép társaságában. És mindent szorgalmasan lejegyzeteltem, amit csak az ablakból láttam. Vagy 80 oldalnyi, teljesen összefüggéstelen jegyzettel szálltam le Milánóban. Aztán visszabumliztam Rómába, természetesen a másik oldalon ülve. Leírtam mindent ezen az oldalon is. Farm, tehenek, gyár, falu, kukoricás, három ház itt, egy temető ott… És a térképemen mindent be is jelöltem, hogy pontosan mennyi időnél mit látunk. Teljesen fölösleges írói gyakorlat volt, az égvilágon semmit sem tudtam felhasználni ebből az összevisszaságból. Végül az a mentőötletem támadt, hogy a főszereplő egy téli estén, az utolsó Milánóból Rómába tartó vonatra száll fel, vagyis tök sötétben teszi meg az utat, amikor semmit sem látni az ablakból.
MN: A vonat megy, ön meg megalkotta az irodalomtörténet egyik leghosszabb mondatát.
Joyce, Proust vagy McCarthy a fasorban sincsenek az ön egész regényen végigvonuló mondatához képest.
MÉ: Ez szép, csak hát nem igaz. Jó, nem használtam pontot, de ez még kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk, íme, egy monumentális mondat. Azt hittem, hogy a pontok nélküli 20. századdal a hátunk mögött szeme se rebben az olvasóknak. Tévedtem. Egy vonatút ritmusát akartam visszaadni, ezért hanyagoltam a pontokat. Ez egy vonatút két megállóval. A főszereplő hosszú monológja is csak kétszer torpan meg.
MN: Olvasóként találkozott olyan nagyra becsült szövegekkel, amelyek egyszersmind halálosan frusztrálták?
MÉ: Thomas Pynchon Súlyszivárványa elsőre ilyen volt. Nem értettem, mi értelme az egésznek. Harminc oldal után letettem. Aztán, amikor néhány év elteltével ismét a kezembe került, teljesen padlót fogtam, olyan zseniálisnak találtam.
MN: Az Ulysses elsőre ment?
MÉ: Igen, de már 25 is elmúltam, amikor nekikezdtem. Proust például sokkal korábban megvolt, igaz, Proust, legalábbis franciául, jóval könnyebb olvasmány. Elegáns, könnyen emészthető szöveg. Mintha egy tavon csónakáznál órákon át, csodás tájak között.
MN: A Zóna angol fordítója jelentős hasonlóságokat vélt felfedezni a könyve és Jonathan Littell Jóakaratúak című regénye között.
MÉ: Talán azért, mert mindkettőt ő fordította. Jonathan jó haverom, mindketten barcelonai lakosok vagyunk. Igen, mindkét regény a hadviselésről szól, de míg Jonathané az elejétől a végéig egy második világháborús nagyregény, addig az enyém a Földközi-tenger térségének kaleidoszkópszerű nézete. Az is igaz, hogy mindkettő egy narrátor hangján szólal meg, aki nem az áldozatok hangját képviseli, hanem egyfajta voyeur, aki a háború természetéről értekezik.
MN: És ebben az értekezésben egyszer csak felbukkan régi ismerősünk, Rózsa-Flores Eduardo, az „exügynök, exújságíró, Nyugat-Szlavónia egyik legjobban szervezett dandárjának exőrnagya, ez a muzulmánná lett író, költő, forgatókönyvíró, Irak és a palesztinok nagy barátja” – ahogy a Zónában bemutatja.
MÉ: Ismertem egy fotográfusnőt Barcelonában, a barátját megölték a kilencvenes évek elején a délszláv háborúban, miközben Rózsa egységéről készített riportot Horvátországban. Sokan azt hitték, többek között ez a nő is, hogy Rózsa ölte meg. Rózsa története érdekelni kezdett, el akartam olvasni a horvátországi háborús memoárját, amely magyarul jelent meg. Sejtettem, hogy létezik egy spanyol nyelvű kézirat is, felvettem hát vele a kapcsolatot. Azt mondta, ha Budapesten járok, odaadja a spanyol szöveget. Épp Horvátországban voltam, felültem a vonatra és meg sem álltam Pestig, ahol elfogyasztottam egy kávét Rózsával. Totál paranoid alak volt. Megbeszéltünk valamit, lemondta, áthelyeztük a találkát, akkor azt mondta, inkább nála találkozzunk, vagy ötször eljátszottuk ezt. Végül csak összejött a találkozó, nem volt több negyed óránál. Összevissza beszélt, például a misztikus perzsa költészetről, majd átadta a spanyol szöveget.
MN: Rózsa-Florest és társait 2009-ben Santa Cruzban a bolíviai biztonsági erők megölték.
A helyi hatóságok azt állították, hogy Evo Morales bolíviai elnök ellen készültek merényletre.
MÉ: Megpróbáltam többet megtudni az esetről, felhívtam néhány barátomat Bolíviában, de csak annyit tudtam meg tőlük, hogy ez valami nagyon sötét sztori lehetett. Valószínű, hogy valamilyen gyilkos küldetésben voltak, ha nem is az elnököt akarták megölni, de valakit biztosan. A biztonsági erők lemészárolták őket, esélyük sem volt. Nem hiszem, hogy valaha tudni fogjuk, mi történt valójában. Azt hiszem, Rózsa vágyott a harcra. A háború volt a szenvedélye, pedig azt állította, hogy gyűlöli.
MN: Ön harcolt valaha?
MÉ: Sosem voltam harcos. Én már csak a háború következményeit láttam, a hullákat, a bombák pusztítását. A kilencvenes évek elején közelről láttam, mit tett a háború Libanonnal.
MN: Igazi világutazó. A Goncourt elnyerése után immár első osztályon utazik?
MÉ: Képzelje, a német vonatokon például nem. Hogy miért, nem tudom. Talán nem vagyok elég híres Németországban.
