Több mint másfél évtizeddel ezelőtt egy ismerősöm azzal a kijelentéssel nyomta a kezembe Száraz Miklós György akkor megjelent első regényét, hogy higgyem el, ez az év könyve, nem pedig az, amelyet a kánon annak állít be. Az efféle kijelentésekben mindig van valamiféle dac, ugyanakkor óhatatlanul is pozicionálhatja az író irodalomban elfoglalni vélt (vagy valós) helyét.
A regény (Az Ezüst Macska, 1997) egyébként jó volt, több kiadást is megért, külföldön is megjelent, a következő kötet (Lovak a ködben, 2001) talán még jobb, a kánonon kívüliség pedig, amire az ismerősöm célozgatott, a József Attila-díjjal zárójelbe kerülhetett. Száraz Miklós György ugyanakkor kétségkívül nem tartozik az irodalmi élet gyakran emlegetett szereplői közé.
Most viszont itt egy novelláskötet, jó címekkel (A férfi, aki visszafelé járta a táncot; Az öregek sosem sírnak) és barokkosan megírt szövegekkel, amelyek befogadása erős koncentrációt igényel. A szerző korábbi kötetei kapcsán Hrabalt, García Márquezt és a jó öreg, mindenre ráhúzható mágikus realizmust emlegették, nekem viszont egy katalán író, Carlos Ruiz Zafón jutott eszembe, és nem csak az egyre-másra felbukkanó spanyolországi helyszínek miatt. Pörgő sztorikat és csattanókat ne várjunk, vannak helyette kultúrtörténeti adalékok, némi szürrealizmus és az elhallgatás sűrűn használt technikája. Még a kevésbé sikerült mondatok („Hittem neki, mert minden húsz év alatti férfi, akit gyerekkorában nem gyötörtek eleget, hiszékeny”) is hordoznak olyan információt, amelyek elengedhetetlenek a történet megértéséhez. Már persze, ha van épp történet. Vájt fülűeknek szánt szövegek, a tónusokat és a hangulatokat tekintve valóban nehezen lehet hasonlót találni a kortárs magyar irodalomban. Mintha Krúdy és Hemingway járnák összekapaszkodva Barcelona utcáit.
Scolar, 2014, 190 oldal, 2960 Ft
