A sajtó föllendülését hozó reformkor mindjárt több nevezetes szerkesztőegyéniséget adott a magyar irodalomnak, szorgalmasokat és uraskodókat egyaránt. A legtöbben alighanem Vahot Imre (1820–1879) nevét tudnánk felidézni e korból, hála a Petőfi-életrajz alapos iskolai betanításának. A Pesti Divatlap szerkesztője, aki részint Bajza és Vörösmarty közbenjárására, részint a lutheránus összetartás jegyében maga mellé vette segédszerkesztőül Petőfit, utóbb gondosan ápolta saját nagyvonalúságának és bölcsességének legendáját. A Petőfinek sok bosszúságot okozó munkaadó élete végéig ezt emlegette: „Én neveltem fel Petőfi Sándort. Azért éltem én. Az az én dicsőségem. A sors engem választott ki eszközül arra. Petőfi sohasem lett volna az nélkülem, amivé lett.”
Petőfi egy ízben még párbajjal is fenyegette Vahotot, aki a konzervatív Honderű szerkesztőjével tettleg is becsületbeli ügybe keveredett. A Honderű vezérférfiúja az arisztokratákkal barátkozó dandy, Petrichevich-Horváth Lázár (1807–1851) volt, akit a visszatekintő Jókai így jellemzett A tengerszemű hölgy lapjain: „Egy zseniális bonviván, alakra furcsa; törpe és púpos, vállhoz nőtt fejjel, melynek hátrafelé hegyesült a tarkója; szatír kifejezésű arccal, térdig érő karokkal, és amellett a tökéletes gentleman hódító applombjával (=magabiztos fellépés). Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a fél világot beutazta, s a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól mint jó pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási kaszinóban, a turfot ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán elegáns szállást tartott; matinéket adott s azokon az arisztokrácia »arany fiatalságát« érintkezésbe hozta a művészi körök ünnepeltjeivel.” Petrichevich jellegzetes figurája közkedveltségnek örvendett a maga korában, ám írásművészete és lapja már jóval kevésbé: az arisztokrata hölgyek kedvére szerkesztett – és sok főnemesi műkedvelőt publikálásra bátorító – Honderű nem tudott valódi népszerűségre vergődni, s végül nem is élte túl az 1848-as esztendőt.
„A Hét ajtaja fölé arany szöveggel egy feliratos tábla van odaszögezve: Tiszteld a tehetséget! Tiszteld minden formájában, minden kialakulásában, és ha nem érted meg mindjárt, légy azon, hogy megértsd. Tiszteld a tehetséget elleneidben is és aberrációjában is. Mert a tehetség ritka adománya az égnek. Pénzen megvásárolhatsz mindent: rangot, szerelmet, egészséget, még hosszú életet is; tehetséget nem! Keleten szentnek tartják az eszelősöket; a tehetség tiszteletét Nyugaton keresd. A Hétnél megvolt.” Ez az idézet már Kiss Józseftől (1843–1921) való, aki Arany után a ballada műfajának legihletettebb képviselője volt, s aki 1890-ben megindította A Hét című „társadalmi, irodalmi és művészeti közlönyt”. A lap, melyet a Korona kávéházban hívtak életre (a Váci és a Régiposta utca sarkán), indította a népszerűség felé Ignotust és Heltai Jenőt, s a hamar nagy öreggé váló Kiss József élete végéig a tehetségek friss szemű felfedezőjének érezhette magát.
| ||
Jórészt kávéházban szerkesztett a XX. század, s alighanem a teljes magyar irodalomtörténet legnagyobb redaktora, a papos megjelenésű Osvát Ernő (1876–1929) is. A már életében legendássá váló Nyugat-szerkesztő így jelenik meg Karinthy Frigyes Madách-paródiája, a New York kávéházba helyezett Tizenhatodik szín lapjain: „A karzaton ül a modern »Nyaggat« című revü szerkesztője, mint Tudós, fehér köpenyben. Anyák gyermekeiket hozzák elébe. Éppen egy gyermeket tapogat. EGY ELŐFIZETŐ: Tudós – véleményed? SZERKESZTŐ: Ebből műkritikus lesz.”
A tragikus sorsú Osvát, aki maga jószerint alig írt, nagy felfedező volt, s néhány kortársa szerint túlzásba is vitte az új költők, s főleg az új költőnők megjelentetését. Mégis helytállóbb az az értékelés, melyet a lánya után haló Osvátról Móricz Zsigmond nekrológja leírt (mintegy mellékesen összefoglalva azt is, hogy melyek a kiemelkedő szerkesztők erényei): „Alig van e korszaknak magyar írója, aki ne kapott volna tőle ösztönzést, irányítást, felszabadítást. Csodálatos a munka, amit végzett. Folyton figyelő, szüntelen olvasó, szakadatlan ítélő szelleme számontartotta az ország minden fölcsillanó tehetségét, mint bányász az aranyérceket, s európai látókörében minden feltűnő jelenség azonnal a maga helyére illeszkedett. Szíve ügye volt minden tehetség sorsa, s mennél kevésbé ismerték el, annál inkább.”
Réz Pál (Parti Nagy Lajossal közös) hangos memoárja, a Bokáig pezsgőben nemrég jelent meg a Magvető gondozásában. A Réz Pállal tavaly készített nagyinterjúnk itt olvasható.
