Út a halálba – helyszíni közvetítés

Heyman Éva naplójáról

Régi jó színházi és filmes fogás párhuzamosan mutatni a főhős ténykedését és a rá leselkedő veszélyt, amiről ő persze mit sem sejt. Az, hogy a néző ismeri – és bizonyos értelemben várja – a helyzetből következő végkifejletet, furcsa módon nem csökkenti az izgalmat, hanem éppenséggel fokozza. Nem véletlen, hogy a nézős műfajok tudnak hatékonyan élni ezzel az eszközzel. Bármennyire is iparkodik egy prózaíró, nem igazán sikerülhet neki párhuzamos idősíkokat kreálnia. A legtöbb, amit tehet, hogy leírja, amit egy adott szereplő csinál, majd hozzáteszi, mi zajlik a háta mögött. Ami nem ugyanaz, mint amikor látjuk hősünket tenni-venni, miközben a függöny mögött a gyilkosa leselkedik rá.

Arra viszont még a színház és a film sem képes, hogy maga az áldozat kínálja föl a közönségnek az események színét is, fonákját is, egyszerre. Mintha Desdemona adná tudtunkra azt is, hogy milyen érthetetlenül kezd el viselkedni Othello, meg azt is, mi e változás oka, vagyis ismerné Jago machinációit. De amire nem képes a fikció, arra képes az irodalommá vált élet. E paradox és az adott esetben tragikus lelemény legismertebb modellje az Anna Frank naplója. Egy másik, kivételes példa rá az a könyv is, amelyről itt szó lesz.

Minden megvan

A hasonlóság Anna Frank és Heyman Éva naplója közt olyan magától értetődő, amilyen logikus, hogy miben különböznek. Két, majdan koncentrációs táborban meggyilkolt zsidó lány leírja, hogy telnek napjai a náci rémuralom alatt; az egyik Amszterdamban, a másik Nagyváradon. A párhuzamok olyan jelképes véletlenekre is kiterjednek, mint hogy mindkét napló a szerzőjük tizenharmadik születésnapján kezdődik: 1942 júniusában Anna Franké, és 1944 februárjában Heyman Éváé. Két hónap eltéréssel mindkettő 1944 nyarán, közvetlenül a deportálásuk előtt ér véget. A két lány közötti korkülönbség (Anna 1929-ben született, Éva 1931-ben) meghatározza elbeszéléseik jellegét.

Heyman Éva néhány hónappal a halála előtt

 

Annának egyszerűen több idő állt a rendelkezésére. Nemcsak arra, hogy beszámoljon azokról a rettenetes időkről, hogy reflektáljon arra, ami a világban történik, és leírja a környezetét, hanem arra is, hogy éretté váljon: mint ember, mint író és mint nő. Ennek a fejlődési folyamatnak a megjelenítése az, ami naplóját kiemeli a hasonló műfajú és tematikájú írások közül.

Az a három és fél hónap, amelyet Éva naplója átfog, nem elégséges ilyen mély merítéshez. Helyette viszont annyira intenzív és drámai, amire még a holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs egyetlen fölösleges szó és – ami még ennél is meglepőbb –  hiá­nyozni se hiányzik belőle egy se. Alig 80 kéziratoldalon képes megrajzolni az események, emberi portrék és viszonylatok egész táblaképét; két világ egyenlőtlen küzdelmét; sőt, még ennek az átalakulásnak – vagy hatalomátvételnek – a folyamatát is megjeleníti, ami pedig csak keveseknek sikerült, még Anna Franknak sem.

Ki a szerző?

Heyman Éva elbeszélése olyan tömör és ugyanakkor olyan komplex, a dramaturgiája annyira tökéletes és célratörő, hogy kétségek merültek fel a szerzőségét illetően. Ebben is hasonlít egymásra a két lány naplója. Csakhogy Anna esetében fennmaradtak a kéziratok (merthogy több változat is volt), Éva eredeti feljegyzései viszont sohasem kerültek elő. Ez persze nem azt bizonyítja, hogy más írta, már csak azért sem, mert nagyon meggyőző közvetett bizonyítékok vannak arra, hogy ezek Heyman Éva feljegyzései voltak.

A 2011-es kiadás borítója

 

Az egyik ilyen bizonyíték a napló sorsával kapcsolatos. Ahogy az az 1944. május 30-ai, utolsó bejegyzésben áll, a bármelyik pillanatban várható deportálás tudatában Éva odaadta írását a család szakácsnőjének, Mariskának, akinek néha sikerült besurrannia a gettóba. Tőle kapta meg a háború után Éva anyja, a naplóban csak Ágiként szereplő Zsolt Ágnes, aki 1947-ben a saját nevén és a meglehetősen ügyetlen Éva lányom címmel publikálta az általa megszerkesztett szöveget. Ugyanígy jelentette meg 2011-ben a XXI. Század Kiadó, amely idén – feltehetőleg a német kiadás nyomán – a hatásosabbnak vélt A piros bicikli címmel adta ki újra, sajnos továbbra is előszó nélkül és Zsolt Ágnes neve alatt.

Igen ám, de a kötet végén szerepel Mariskának egy közvetlenül a háború után írt levele, amelyben arról tájékoztatja az anyát, hogy Éva naplója nála van. Teljesen valószínűtlen, hogy Zsolt Ágnes maga költötte volna ezt a levelet, hiszen akkor még Mariska élt, akárcsak többen a napló szereplői közül.

Van azonban ennél döntőbb bizonyíték: maga a szöveg, amit nyilvánvalóan olyasvalaki írt, aki átélte a váradi gettó retteneteit. Ez a valaki persze Zsolt Ágnes is lehetne. De hogy nem ő az, hanem a lánya, azt az elbeszélő jellegzetesen kora kamasz ismeretei, nézőpontja és tárgyi tévedései bizonyítják. És van még valami. Az, amit az Ótestamentum vonatkozásában kényelmetlen igazságoknak szoktak nevezni. Ha a bibliai szöveg szerkesztőinek fontosabb lett volna a magasztos üzenet, mint a tényekhez való hűség, biztos kigyomláltak volna belőle ezt-azt, például Dávid király viselt dolgait, melyek között a kapzsiság, bujaság, kevélység és gyilkosság is szerepel. Ugyanezen az alapon, ha az anya lett volna a napló szerzője, nem írt volna olyasmit, ami saját magát rossz színben tünteti fel. Pedig erre van példa a szövegben. Nem mintha valami szörnyűséget követett volna el a lánya ellen, de – akárcsak Anna Frank és az anyja esetében – a kapcsolatuk bonyolult volt.

A család

Éva szülei elváltak, és a lányuk az anyai nagyapjával, egy köztiszteletben álló, kedves gyógyszerésszel és a nagyanyjával, egy tisztességes, ámde elviselhetetlen asszonnyal élt. Nem maradhatott az apjával, Heyman Béla építésszel, aki saját gazdag és zsarnoki anyjától függött, és nem költözhetett Pesten élő anyjához sem, aki az akkoriban még igen ismert Zsolt Béla író-újságíróhoz ment férjhez. A har­­­min­cas évek végétől ugyanis Zsolt Béla helyzete zsidóként és baloldaliként egyre nehezebbé vált, 1942-ben pedig munkaszolgálatosként Ukrajnába hurcolták (lásd róla portrénkat az Elsüllyedt szerzők sorozatban: A kikosarazott hazafi , Magyar Narancs, 2008. már­cius 27. – a szerk.).

Zsolt Béla

 

Zsolt Ágnes Pesten maradt, és mindent bevetett, hogy visszahozassa a férjét. Ez ugyan nem sikerült neki, de a lányát a szokásosnál is kevesebbszer tudta meglátogatni. A napló tanúsága szerint Éva igyekezett megérteni ezt a helyzetet, de nem teljesen sikerült neki. És nemcsak szemrehányás van az elbeszélésében, hanem féltékenység is. Ági szép, művelt, nagyvilági nő volt, akit – legalábbis Éva azt képzelte – mindenki jobban szeretett, mint őt. Ági tudatában volt annak, hogy nem áll az anyai szerep magaslatán, és ezt úgy kompenzálta, hogy a lánya legjobb barátnője próbált lenni.

Zsolt Ágnes lelkifurdalása az öngyilkossági kísérletig jutott el, amikor kiderült, hogy – olyan okok miatt, amit a napló nem rögzíthetett – a lányát egy másik csoportban deportálták, és csak fokozódott, amikor a háború után megtudta, hogy Éva sose tér vissza. Megpróbálta újrakezdeni az életét, dolgozott, új­ság­író lett, kiadta Éva naplóját, de végül mégis öngyilkos lett. Ez 1951-ben történt. Zsolt Béla két évvel azelőtt halt bele a munkaszolgálatban elszenvedett betegségekbe. Előtte azonban még megírta legfontosabb és – sajnálatos módon – legaktuálisabb művét, a Kilenc koffer című, alig-alig regényesített visszaemlékezését.

A zsákmány reménye

A Kilenc koffer ott kezdődik, ahol Heyman Éva feljegyzései végződnek: a nagyváradi gettóban. A két elbeszélés egyetlen ponton sem mond ellent egymásnak, mint ahogy a naplóban leírtak megegyeznek egy másik gettótárs, Reuven Tsur, alias Steiner Róbert visszaemlékezéseivel is (Tsur memoárja éppenséggel a Kilenc koffer állításait cáfolja, legalábbis Zsolték megmenekülését és Éva magára maradását illetően). De Zsolt Béla könyve visszamegy az időben, és leírja az egész folyamatot, amely az országot a pusztulásba vitte. Éva elbeszélése 1944 elején kezdődik, és jelen időben halad előre, úgyhogy csupán a végjátékot rögzíti. De azért megjelennek benne e tévút legfőbb állomásai: a zsidótörvények, a Szov­jetunió elleni háború, a munkaszolgálat, a kamenyec-podolszkiji mészárlás, Erdély visszacsatolása (ami náluk úgy jelent meg, hogy a nagypapától elvették a patikáját), és aztán – már helyszíni közvetítéssel – a németek bevonulása, a zsidók megbélyegzése és kifosztása, gettóba zárása, deportálása.

435 ezer magyar zsidót deportáltak – a legtöbbjüket Auschwitzba – annak az akciónak a keretében, amelynek Heyman Éva is áldozatul esett. 56 napra és – a titkárnőket is beleszámítva – kevesebb mint 200 emberre volt Adolf Eichmann-nak szüksége ehhez a rekordhoz. És arra, hogy a posztján maradó Horthy teljes apparátusa – a polgármesterektől a legutolsó csendőrig – buzgón segítse a nácikat. Hát hogy is ne segítette volna? Még a kis Heyman Éva is pontosan rögzíti: két ellenállhatatlan erő – a gyűlölet és a zsákmány reménye – hajtotta őket. A többiek pedig elfordultak – cinkosan, közönyösen, gyáván vagy tehetetlenül.

Ez is benne van ebben a naplóban: a gyűlölet és a közöny, az aljasság és a kegyetlenség. De az emberség és a jóság is. Meg az az ördögi mechanizmus, amely még az igazakat is megakadályozta abban, hogy segítsenek, a zsidókat pedig abban, hogy magukon segítsenek. Szívszorító példákat hoz arra Heyman Éva, hogy valaki – egy szomszédasszony, a család egyik barátja – megpróbálta, és aztán mégse lehetett, többnyire az áldozatok tehetetlensége miatt. Kevés olyan könyv van, amelyik olyan világosan érthetővé teszi, hogy a holokauszt nem csupán zsidóügy. És kevés olyan város akad a világon, amelyik ennek megjelenítéséhez olyan végzetesen tökéletes helyszínt kínál, mint Nagyvárad.

A város

Szent László városa, magyar királyok temetkezési és erdélyi fejedelmek születési helye, jeles egyházfiak és neves klasszikusok pályájának fontos állomása, a legnyakasabb Habsburg-ellenes kisnemesség, a bihari dzsentrik fővárosa, a Monarchia legbefolyásosabb magyar politikusainak, a Habsburg-párti Tiszáknak pátriája, ősi kálvinista fészek és katolikus püspöki székhely… A hagyományos Magyarország e fellegvára ugyanakkor Budapest mellett a századforduló legmodernebb városa is. És ez elsősorban a nagyszámú és nagyravágyó zsidó polgárságának érdeme volt.

Nagyváradi utcakép 1940-ből

Fotó: Fortepan.hu

A 20. század első felében Várad lakosságának mintegy negyedét tették ki a zsidók. Ez a túlnyomó többségében asszimilálódott, hazafias érzelmű és gyakran – mint Heyman Éva családja esetében is – még csak nem is vallásos zsidó polgárság a város országos jelentőségű iparának és kereskedelmének előmozdítója volt. Számos elsőrangú újságíró, tudós, művész, orvos került ki közülük, de nagyszabású és merész mecénások is voltak, akiknek köszönhetően Nagyvárad a magyar progresszió és a modern irodalom – többek között a kezdő Ady, Krúdy és Juhász Gyula – műhelyévé válhatott, és akik révén a város, még Ceau­şescu szó szerint lehengerlő urbanisztikai beavatkozásának ellenére is, az európai szecesszió egyik csodája.

Az viszont már a negatív csoda kategóriájába tartozik, hogy Váradon, amely annyit köszönhet a zsidóknak, és ahol annyira integrálódtak, hogy a századforduló tájékán még a rendőrkapitány is zsidó volt, és amelynek századfordulós pezsgéséről olyan varázslatosan vonzó képet festenek krónikásai (köztük Nagy Endre az Egy város regényében vagy Dutka Ákos A Holnap városában), tehát ebben a városban pár évtizeddel később Heyman Éva ezt jegyezhesse föl annak kapcsán, hogy kizavarták őket a saját házukból, és egy teherautó platóján a gettóba szállították őket: „Állva vittek minket végig a váradi főutcán. Mikor a patika elé értünk, nagymama és Ági elfordult, Béla bácsi Ágit átölelve tartotta az egész úton, én a nagymamához bújtam, hogy ne is lássam az árjákat az utcán, akik éppúgy sétáltak a délutáni korzón, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mi ezentúl gettóban fogunk lakni.”

Jellemző módon a Nagyváradról szóló Wikipédia-szócikk magyar változata szerint 1941-ben mindössze 1560 zsidó élt a körülbelül 90 ezres lélekszámú városban. Igaz, ugyanezen oldalnak a nagyváradi zsidóságot bemutató alfejezete – amely fölhívja szíves figyelmünket arra, hogy a zsidó kórház 1926-ban szülészettel bővült – említést se tesz a vészkorszak Budapest utáni legnagyobb gettójáról, ahonnan – még a náci statisztika szerint is – 27 ezer nagyváradi és 8 ezer környékbeli magyar állampolgárt küldtek a haláltáborokba.

Születésnapi ajándékok

Nem csak a Napló olvasója tudja előre, hogyan végzi Heyman Éva: ő is érezte ezt. A kamenyec-podolszkiji mészárláshoz kapcsolódó és kormányközeli körökben manapság idegenrendészeti eljárásnak nevezett intézkedés keretében 1941-ben deportálták Éva legjobb barátnőjét. Nagyváradon mindenki tudta, aki akarta, hogy mi lett a kitoloncoltak sorsa. Heyman Éva is. Naplója pontosan rögzíti, hogyan válik rögeszméjévé, hogy ő is ugyanúgy végzi majd.

A barátnő alakja már a legelső naplóbejegyzésben megjelenik, és vele együtt ott van Éva szinte egész univerzuma is. Azt nyilván Éva anyja döntötte el, hogy hol kezdődjön a megjelenésre szánt napló, és ő volt az, aki – egyéb szerkesztői beavatkozás mellett – kihúzta a régebbi részeket, melyek a szöveg egyes utalásai szerint is banális gyerekségekről szólhattak. Zsolt Ágnesnek köszönhetően Éva naplója in medias res kezdődik: 1944. február 13-án, Éva tizenharmadik születésnapján, amelyen – életében először – a mama nem tud részt venni, mert pár nap múlva súlyos műtéten kell átesnie. Meg különben is, Zsolt Bélát akkor engedték ki a Margit körúti katonai fogházból, ahová a másfél éves ukrajnai munkaszolgálat borzalmai után zárták be. A személyes drámává vált történelmi események megidézése a születésnapi ajándékok felsorolásával egészül ki.

Az egyetemes horderejű gazságok és a hétköznapi semmiségek békés egymás mellett élése ugyanolyan, csaknem hatásvadász feszültséget teremt, mint ami Éva gyerekes hangja és az elmesélt szörnyűségek között lüktet. Ez a szinte rafinált kettősség hatja át az egész infernális thrillert, ami a napló lapjain kibontakozik. Az igaz, hogy ezt a krimit nem Heyman Éva írta, hanem a történelem, de aki megjelenítette, aki metaforikus értékű epizódokkal töltötte meg, aki a halálba menetelésének leírásával megalkotta a magyar irodalom talán legélet­igenlőbb művét, az nem más, mint ez a tizenhárom éves nagyváradi lány. Az olvasó kezdettől ismeri a sztori végét, tudja, hogy a főszereplőre nem egy függöny mögött bujkáló gyilkos, hanem egy egész világ fenekedik – de talán éppen mert tudja, és nem tehet semmit, a megrendülés, a szánalom egyre csak nő benne.