Míg az Asimov- vagy Arthur C. Clarke-klasszikusoknak patinás Kozmosz Fantasztikus Könyvek-megjelenés dukált, Lem minimum az Európa Könyvkiadó valamelyik míves sorozatának uniformisában feszíthetett, Philip K. Dick-regényt pedig lassan el sem tudunk képzelni dizájnos Agave-fedőlap nélkül, addig Heinlein 90-es években piacra dobott fél tucat művénél még véletlenül sem találni két azonos honi kiadót, a borítóik pedig szoros versenyben próbálják alulmúlni egymást valahol az ízléstelen és igénytelen határvidékén. Ezek a Pajtás újságot idéző (A galaxis polgára, Matuzsálem gyermekei), new age kalendáriumokból ollózott (A fenevad száma, Angyali üdvözlet), netán regényesített sikerfilmeket felhasználó (Csillagközi invázió) külsők egyaránt fennen hirdetik: az olvasónak ponyvával lesz dolga, méghozzá a legolcsóbb fajtából - és ebben elsőre igazat is kell adni nekik.
Heinlein négy évtizedes pályája során valóban ponyvákat írt, csápos szörnyek illusztrációival díszített magazinokba és farzsebre méretezett puha fedeles könyvecskékbe, mint ahogy annak idején Chandler és Hammett sem a The New Yorkerben vagy az Esquire-ben tette halhatatlanná kemény öklű magánnyomozóit. Legtöbb zsánertársával ellentétben azonban olyan környezetet pakolt az egyszerű dialógusok, pár vonalas karakterek és látványos kalandok mögé, ami részletgazdagságával, átgondoltságával és hitelességével maradéktalanul eleget tesz a fantasztikus műfaj legnagyobb kihívásának, a világteremtésnek. Munkái tudomány és fantasztikum ritka randevúi: egyszerre tanúskodnak merész fantáziáról és mérnöki precizitásról (miközben a szórakoztatásról sem feledkeznek meg), így aztán pillanatok alatt berántják az olvasót képzeletbeli univerzumukba. Mai szemmel olvasni fél évszázados klasszikusait kétszeres időutazás: nemcsak azóta jócskán felülírt jövőképe és burroughsi kalandromantikája elevenítik fel cyberkorunkban az aranykori sci-fi ódon bájait (ahol elég egy zárlatos relé a 21. századi telekommunikáció csődjéhez), de ifjúsági törzsközönségét megcélzó stílusa, népnevelő lelkesedése könnyedén kiskamasszá varázsolhatja óvatlan felnőtt olvasóit.
Elnézve a tavalyelőtt a Metropolis Mediánál megjelent A Hold börtönében gótikus hangulatú borítóját és az ütősebbre hangolt címet (a szépséges, többolvasatú The Moon is a Harsh Mistress helyett), a ponyva továbbra sem engedi Heinleint. Pedig a szerző leginkább méltatott 60-as évekbeli mesterhármasának záróopusa (az 1959-es Csillagközi invázió és az 1961-es Angyali üdvözlet után) annak idején épp a kitörést jelentette az ifjúsági science fiction vonzásköréből, meghozva szerzőjüknek a méltó irodalmi elismerést (mint ezt a sorozatban megítélt Hugo-díjak is bizonyítják). Nem véletlen, hogy mindhárom műben komoly szerepet kap a gravitációs különbség, a szökési sebesség és a nehézkedési erő: Heinlein hősei ekkoriban emberi ágyúgolyóként katapultálódnak otthonukból egy idegen világba, ahol rendszerint az erősebb tömegvonzás kemény kihívása várja őket. A Hold börtönében a fajsúlyosabb elméleti művek éldarabja a korábbi kaland scifik után, a pálya legkonzekvensebb világképével és eszmei programjával. Hőse a holdbeli büntetőkolónia egyszerű számítógépes mérnökéből 21. századi Che Guevarává váló kisember, aki néhány elvtársával
felszabadítja az égitest lakosságát
a földi konszernek korporációs rabszolgaságából (lásd Verhoeven Emlékmását, ami Philip K. Dick-adaptáció létére máig a leghívebb Heinlein-film, felülmúlva aCsillagközi inváziót is). Míg a koreai háború hatására írt Csillagközi invázió a hadsereg és a hadviselés mechanizmusait józan, elméleti alapokra helyező gondolatkísérlet a hagyományos "gülüszeműszörny-invázió"-s sztori mögött, az Angyali üdvözlet pedig az 50-es években elterjedt szektamozgalmak és ifjúsági vallások (mint a szcientológia) sebészi precizitású analízise a marsbeli megváltó köré csoportosult kisközösség szépséges tanmeséjének álcájában, A Hold börtönében a 20. századi forradalmak és a gyarmatosítás problematikáját járja körül. Heinlein a hagyományos gyarmatbirodalmak széthullása idején egyszerű, ám igen látványos párhuzamot teremt a kolonializmus és a modern korporációk elnyomása között: holdbeli felkelése egyszerre idézi Ausztrália hajdani elszakadását a brit birodalomtól és a nagy októberi szocialista forradalmat, miközben 2075-ben már mindent a fogyasztás törvényei határoznak meg, és a győzelem legalább annyira köszönhető gazdasági érdekegyeztetésnek, mint a kozmikus katapultok hagyományos elrettentő erejének.
Összevetve az 50-es években írt hasonló forradalmi regényeivel (mint a Marson játszódó Red Planet vagy a Vénusz lázadását elmesélő Between Planets), A Hold börtönében már nem kiskorúaknak szánt (fel)színes ismeretterjesztés, hanem vérbeli felnőttképzés - a régi tananyag érettebb, árnyaltabb felmondása egy másik célközönségnek. Mindez már nyelvezetéből is kitűnik, amely a szerzői pályaképben kivételes módon sajátos argóban beszélteti hőseit: némiképp a Gépnarancshíres naccatát megelőlegezve egyfajta angol-orosz szlengben, ami nem csupán a jövevényszavakban nyilvánul meg (tavaristól a bogig), de következetesen átformált szintaxisában is - olyan (inkább már a Lolitát idéző) kihívásokat állítva a magyarítás elé, melyek elől jobb megoldásnak tűnt inkább meghátrálni. Heinlein ezt az argót használja arra, hogy hőseivel hosszas szónoklatokat vagy eszmefuttatásokat végezzen olyan problémákról, mint a forradalmi sejtek szervezeti felépítése, a többférjűség és a klánházasságok haszna, vagy az anarchia létjogosultsága. A szerző szemében a társadalom tudományosan megreformálható egység, elég következetesen végigvinni benne néhány ésszerű intézkedést: a párkapcsolattól a tömegmozgalmakig mindenhez található egy ideális algoritmus, nevezzük "lineáris házasságnak" (ahol minden újonnan beszavazott férfi és nő közös férjjé és feleséggé válik a családban) vagy "racionális anarchiának". A Hold börtönében olyan, mintha a Verne-regényeket lelkes társadalomtudósok dolgozták volna át az úttörőmozgalom számára (ekképp érthetetlen, miért váratott 34 évet magára a honi megjelenés): egyszerre nagyon okos és elképesztően ostoba, a racionalizmusnak és idealizmusnak olyan ellenállhatatlan bájú keveréke, ami Kubricktól Spielbergig számos örök kamaszt és tudományos fantasztát megihlethetett volna egy kiváló filmadaptáció erejéig. Heinleinnek azonban árulkodó módon Verhoeven lett a kortárs hirdetője (aki saját bevallása szerint annyira "unta és utálta" a Csillagközi inváziót, hogy végig sem tudta olvasni), látványosan bizonyítva ugyanazt, amit a hazai könyvborítók: a klasszikus angolszász science fiction ideológiai vonala (amelyet Heinlein első számú prófétaként haláláig kitartóan képviselt Asimovék elméleti "kemény sci-fijével" és Dick látomásos jövővízióival szemben) jócskán hitelét vesztette az új évezredre. Manapság leginkább kizsákmányolva és piacképessé hígítva életképes, legyen az eszköz bazári puha fedél vagy maró szerzői szatíra.
