Könyv

Szerzőt borítójáról

Robert A. Heinlein világai

  • Varró Attila
  • 2012. október 27.

Könyv

Az amerikai science fiction egyik vezéralakjának tartott Heinlein (1907. július 7. - 1988. május 8.) hazai megítélését mi sem bizonyítja látványosabban a magyar kiadások külalakjánál.

Míg az Asimov- vagy Arthur C. Clarke-klasszikusoknak patinás Kozmosz Fantasztikus Könyvek-megjelenés dukált, Lem minimum az Európa Könyvkiadó valamelyik míves sorozatának uniformisában feszíthetett, Philip K. Dick-regényt pedig lassan el sem tudunk képzelni dizájnos Agave-fedőlap nélkül, addig Heinlein 90-es években piacra dobott fél tucat művénél még véletlenül sem találni két azonos honi kiadót, a borítóik pedig szoros versenyben próbálják alulmúlni egymást valahol az ízléstelen és igénytelen határvidékén. Ezek a Pajtás újságot idéző (A galaxis polgára, Matuzsálem gyermekei), new age kalendáriumokból ollózott (A fenevad száma, Angyali üdvözlet), netán regényesített sikerfilmeket felhasználó (Csillagközi invázió) külsők egyaránt fennen hirdetik: az olvasónak ponyvával lesz dolga, méghozzá a legolcsóbb fajtából - és ebben elsőre igazat is kell adni nekik.

Heinlein négy évtizedes pályája során valóban ponyvákat írt, csápos szörnyek illusztrációival díszített magazinokba és farzsebre méretezett puha fedeles könyvecskékbe, mint ahogy annak idején Chandler és Hammett sem a The New Yorkerben vagy az Esquire-ben tette halhatatlanná kemény öklű magánnyomozóit. Legtöbb zsánertársával ellentétben azonban olyan környezetet pakolt az egyszerű dialógusok, pár vonalas karakterek és látványos kalandok mögé, ami részletgazdagságával, átgondoltságával és hitelességével maradéktalanul eleget tesz a fantasztikus műfaj legnagyobb kihívásának, a világteremtésnek. Munkái tudomány és fantasztikum ritka randevúi: egyszerre tanúskodnak merész fantáziáról és mérnöki precizitásról (miközben a szórakoztatásról sem feledkeznek meg), így aztán pillanatok alatt berántják az olvasót képzeletbeli univerzumukba. Mai szemmel olvasni fél évszázados klasszikusait kétszeres időutazás: nemcsak azóta jócskán felülírt jövőképe és burroughsi kalandromantikája elevenítik fel cyberkorunkban az aranykori sci-fi ódon bájait (ahol elég egy zárlatos relé a 21. századi telekommunikáció csődjéhez), de ifjúsági törzsközönségét megcélzó stílusa, népnevelő lelkesedése könnyedén kiskamasszá varázsolhatja óvatlan felnőtt olvasóit.

Elnézve a tavalyelőtt a Metropolis Mediánál megjelent A Hold börtönében gótikus hangulatú borítóját és az ütősebbre hangolt címet (a szépséges, többolvasatú The Moon is a Harsh Mistress helyett), a ponyva továbbra sem engedi Heinleint. Pedig a szerző leginkább méltatott 60-as évekbeli mesterhármasának záróopusa (az 1959-es Csillagközi invázió és az 1961-es Angyali üdvözlet után) annak idején épp a kitörést jelentette az ifjúsági science fiction vonzásköréből, meghozva szerzőjüknek a méltó irodalmi elismerést (mint ezt a sorozatban megítélt Hugo-díjak is bizonyítják). Nem véletlen, hogy mindhárom műben komoly szerepet kap a gravitációs különbség, a szökési sebesség és a nehézkedési erő: Heinlein hősei ekkoriban emberi ágyúgolyóként katapultálódnak otthonukból egy idegen világba, ahol rendszerint az erősebb tömegvonzás kemény kihívása várja őket. A Hold börtönében a fajsúlyosabb elméleti művek éldarabja a korábbi kaland scifik után, a pálya legkonzekvensebb világképével és eszmei programjával. Hőse a holdbeli büntetőkolónia egyszerű számítógépes mérnökéből 21. századi Che Guevarává váló kisember, aki néhány elvtársával

felszabadítja az égitest lakosságát

a földi konszernek korporációs rabszolgaságából (lásd Verhoeven Emlékmását, ami Philip K. Dick-adaptáció létére máig a leghívebb Heinlein-film, felülmúlva aCsillagközi inváziót is). Míg a koreai háború hatására írt Csillagközi invázió a hadsereg és a hadviselés mechanizmusait józan, elméleti alapokra helyező gondolatkísérlet a hagyományos "gülüszeműszörny-invázió"-s sztori mögött, az Angyali üdvözlet pedig az 50-es években elterjedt szektamozgalmak és ifjúsági vallások (mint a szcientológia) sebészi precizitású analízise a marsbeli megváltó köré csoportosult kisközösség szépséges tanmeséjének álcájában, A Hold börtönében a 20. századi forradalmak és a gyarmatosítás problematikáját járja körül. Heinlein a hagyományos gyarmatbirodalmak széthullása idején egyszerű, ám igen látványos párhuzamot teremt a kolonializmus és a modern korporációk elnyomása között: holdbeli felkelése egyszerre idézi Ausztrália hajdani elszakadását a brit birodalomtól és a nagy októberi szocialista forradalmat, miközben 2075-ben már mindent a fogyasztás törvényei határoznak meg, és a győzelem legalább annyira köszönhető gazdasági érdekegyeztetésnek, mint a kozmikus katapultok hagyományos elrettentő erejének.

Összevetve az 50-es években írt hasonló forradalmi regényeivel (mint a Marson játszódó Red Planet vagy a Vénusz lázadását elmesélő Between Planets), A Hold börtönében már nem kiskorúaknak szánt (fel)színes ismeretterjesztés, hanem vérbeli felnőttképzés - a régi tananyag érettebb, árnyaltabb felmondása egy másik célközönségnek. Mindez már nyelvezetéből is kitűnik, amely a szerzői pályaképben kivételes módon sajátos argóban beszélteti hőseit: némiképp a Gépnarancshíres naccatát megelőlegezve egyfajta angol-orosz szlengben, ami nem csupán a jövevényszavakban nyilvánul meg (tavaristól a bogig), de következetesen átformált szintaxisában is - olyan (inkább már a Lolitát idéző) kihívásokat állítva a magyarítás elé, melyek elől jobb megoldásnak tűnt inkább meghátrálni. Heinlein ezt az argót használja arra, hogy hőseivel hosszas szónoklatokat vagy eszmefuttatásokat végezzen olyan problémákról, mint a forradalmi sejtek szervezeti felépítése, a többférjűség és a klánházasságok haszna, vagy az anarchia létjogosultsága. A szerző szemében a társadalom tudományosan megreformálható egység, elég következetesen végigvinni benne néhány ésszerű intézkedést: a párkapcsolattól a tömegmozgalmakig mindenhez található egy ideális algoritmus, nevezzük "lineáris házasságnak" (ahol minden újonnan beszavazott férfi és nő közös férjjé és feleséggé válik a családban) vagy "racionális anarchiának". A Hold börtönében olyan, mintha a Verne-regényeket lelkes társadalomtudósok dolgozták volna át az úttörőmozgalom számára (ekképp érthetetlen, miért váratott 34 évet magára a honi megjelenés): egyszerre nagyon okos és elképesztően ostoba, a racionalizmusnak és idealizmusnak olyan ellenállhatatlan bájú keveréke, ami Kubricktól Spielbergig számos örök kamaszt és tudományos fantasztát megihlethetett volna egy kiváló filmadaptáció erejéig. Heinleinnek azonban árulkodó módon Verhoeven lett a kortárs hirdetője (aki saját bevallása szerint annyira "unta és utálta" a Csillagközi inváziót, hogy végig sem tudta olvasni), látványosan bizonyítva ugyanazt, amit a hazai könyvborítók: a klasszikus angolszász science fiction ideológiai vonala (amelyet Heinlein első számú prófétaként haláláig kitartóan képviselt Asimovék elméleti "kemény sci-fijével" és Dick látomásos jövővízióival szemben) jócskán hitelét vesztette az új évezredre. Manapság leginkább kizsákmányolva és piacképessé hígítva életképes, legyen az eszköz bazári puha fedél vagy maró szerzői szatíra.


Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.