Magyar Narancs: „Miféle ország ez? Olyan ország, ahol szégyelled, hogy ember vagy.” Ezt első regénye, a Csókolom a segged, szeretett vezérünk egyik szereplője mondja. Önnek hasonló érzés volt Ceaușescu Romániájában felnőni?
Daniel Bănulescu: Arról az élményről akartam írni, amikor bábunak érzed magad. A hatalmasok ujjai ott ficánkolnak benned, és elvisznek nőgyógyászhoz, megetetnek, beléd táplálják az információkat. Nem embernek érzed magad, hanem szemeteskukának, és ettől hányingered támad. Ez volt az érzésem fiatalkoromban, miközben láttam, hogy félig-meddig rendesen működik a társadalom: az emberek összejárnak, játszanak, nevetnek. Nemrég olvastam, hogy a második világháború évei alatt a britek majd’ kicsattantak az egészségtől, egyesítette őket a közös cél. Hasonló volt a helyzet Romániában. Ceaușescu mégsem jött be az ajtón, megállt a küszöb előtt.
MN: Ha akarta, sem tudta volna függetleníteni magát a politikától?
DB: Dehogynem. Amikor írni kezdtem a Csókolom a segged, szeretett vezérünket, Ceaușescu volt a mumus. Én viszont arra gondoltam, mit mondanék például a fiának, ha minden szörnyűséget összehordanék róla. Ha ennyire utáltam őt, miért nem írtam meg ezt már évekkel azelőtt? Nem akartam a vérivó, körömtépkedő diktátor képét erősíteni, mert ennek a fazonnak a legfontosabb tulajdonsága, hogy rémesen unalmas volt. A róla alkotott kép aztán tőle függetlenül változott, a halála után öt évvel már újraválasztották volna, ha megint elindul a választáson. Ha jól tudom, hasonlóan alakult Kádár emlékezete is Magyarországon.
MN: Hogy elkerülje a vérivó Ceaușescu képét, szatirikus, abszurd nyelven ír róla. Ennek a beszédmódnak mennyi tere volt a rendszerváltás előtti román irodalomban?
DB: Nem sok. Nemigen tudnék három remekművet sem mondani, amelyek Ceaușescu Romániájában íródtak. A viccek voltak a mi remekműveink. Manapság többen írunk ezen a nyelven a kommunista múltról, bár pont rám szokták mondani, hogy az utolsó vagyok, aki megénekli Ceaușescu tetteit. De én sem akarok csak szatirikus lenni, a valósággal dolgozom.
MN: Tud arról valamit, hogy a regényei Romániában népszerűbbek, vagy külföldön?
DB: Szomorúan kell beismernem, hogy jelenleg külföldön több olvasóm van. A magyar kiadó 3 ezer példányban nyomtatja a könyveimet, a román talán 500-ban. Azt hiszem, nemcsak én jártam így, hanem más román írók is. Sajnos nem érünk el túl sok embert.
MN: A világ legszebb története egy regényciklus Ceaușescu utolsó éveiről, amelyben a diktátor mesehősként, vagy inkább egy mese főgonoszaként jelenik meg. A mesei könnyedség nem bagatellizálja a gaztetteket?
DB: Tény, hogy elrajzolom a figuráját. De kérdezem én: milyen gaztettekről beszél? Egy anekdota szerint, amikor Ceaușescu hatalomra került, az elődje annyit mondott neki: „Nicolae, tégy, amit akarsz az országgal, de ne öldöss embereket!” A korábbi diktátor, Gheorghe Gheorghiu-Dej százezreket öletett meg. Ma sem tudjuk pontosan, Ceaușescu hány embert tetetett el láb alól, de biztos, hogy sokkal kevesebbet.
MN: Még egy mondata a diktatúráról: „Nem is volt annyira egyszerű, hogy olyan mesterien keverje a valóságot a látszattal, hogy még ő maga se emlékezzen, melyik az egyik és melyik a másik.” A mai román közéletben könnyebb eligazodni valóság és látszat dolgaiban?
DB: A regényeimnek három színhelye van: Ceaușescu köre, a tolvajok világa és egy Daniel Bănulescu nevű személy élete. Mégis mindenki Ceaușescuról kérdez, olyan ő, mint egy mágnes. Az ő rendszeréhez viszonyítják a mai román közállapotokat is. Itt a legfontosabb, hogy az emberek nagy átlagban megvetik a politikát és a politikusokat. Nemrég hallottam, hogy vannak magyarok, akik már irigykednek a románokra. Mégis miért? Hagyományosan ez fordítva van. Ha ennek van alapja, talán az lehet, hogy képesek vagyunk udvariasan leszarni a saját politikusainkat.
MN: „Baszni szeretek és undorító dolgokat csinálni” – vallja meg a taxis a Sátánnak regényciklusa második darabjában. Mintha a regényei legtöbb szereplője nevében beszélne. Ilyennek látja az embereket, vagy a diktatúra tette őket ilyenné?
DB: Az emberek általában ilyenek, szörnyű dolgokra vagyunk képesek. Amikor a Biblia egyik jelenetében a próféta megkérdezi Dávidot, melyik büntetést választja: az éhínséget, a menekülést ellenségei elől vagy a pestisjárványt, ő a harmadikat választja. Azt mondja, inkább isteni büntetés érje, mint az emberek haragja.
MN: A Csókolom a segged...-ben a nők kiismerhetetlen és veszélyes fúriák, A Sátán a szívedre vadászikban egy taxisofőr szexista szólamait hallhatjuk. Kritizálták a női szereplők ábrázolása miatt?
DB: Más országokkal ellentétben Romániában még nem dívik a politikailag korrekt beszéd. Tele vagyunk zsidó- meg magyarviccekkel, és nagyon macsó nép vagyunk. De ezek nem igazán bántó viccek. Tavaly éreztem először, hogy cikivé válik ez a beszédmód, de előtte meg sem fordult a fejemben, hogy a szereplőim gondolkodása miatt engem vegyenek elő.
MN: Vannak kedvenc magyarviccei?
DB: Ó, hogyne! „Marosvásárhelyen az öreg román juhász megkérdezi a magyar rendőrt, merre van az állomás. Az nem hajlandó elárulni. A bácsi továbbáll, a rendőr felesége pedig megkérdezi a férjét: Miért nem segítettél az öregnek? Mire a rendőr: Menjen a fenébe! Kétezer éve itt van, és nem tudja, merre van az állomás?!” Látja, ezek nem sértő viccek. Egy másik: „Honnan lehet tudni, hogy a románok régebb óta élnek Erdélyben, mint a magyarok? Hát onnan, hogy valakinek el kellett lopnia a magyarok lovait.”
