1. Nádas Péter: Világló részletek (Jelenkor) 295 pont
2. Peer Krisztián: 42 (Jelenkor) 110 pont
3. Tolnai Ottó: Nem könnyű (Jelenkor) 77 pont
4. Kemény István: Lúdbőr (Magvető) 52 pont
5. Király István: Napló 1956–1989 (Magvető) 45 pont
6. Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből (Jelenkor) 42 pont
7. Márton László: Hamis tanú (Kalligram) 36 pont
8. Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba (Magvető) 29 pont
9. Korpa Tamás: Inszomnia (Kalligram) 22 pont
10–12. Balla Zsófia: Más ünnepek (Kalligram) 21 pont
Bognár Péter: A fényes rend (Magvető) 21 pont
Takács Zsuzsa: A sóbálvány (Magvető) 21 pont
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (jelen esetben tavaly karácsonyra, illetve azóta) megjelent, négy magyar szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
Szavazóink: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Gács Anna, Harmath Artemisz, Görföl Balázs, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, Kabai Lóránt, Kálmán C. György, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Németh Zoltán, Radics Viktória, Sipos Balázs, Szilágyi Márton, Szűcs Teri.
Idei első magyar irodalmi szavazásunkat Nádas Péter memoárja világrekorddal nyerte meg: soha, sehol az univerzumban nem szerzett könyv ennél több pontot a Narancs listáján. Listánk abból a szempontból is különleges, hogy talán még soha nem szerepelt rajta ennyi költő neve. És ez akkor is figyelemre méltó jelenség, ha Kemény István esszé-, Takács Zsuzsa pedig tárcakötettel jelentkezett. Emlékezhetünk, pályafutása során Nádas és Márton László is írt verset, ha pedig az irodalomtörténész Király István hagyatékából a naplók után egyszer olyan „mállófélben lévő füzetek” is előkerülnének, amelyek költeményeket tartalmaznak – igaz, ennek esélye a nullával egyenlő, sőt a negatív tartományban mozog –, akkor távolról, hunyorítva nézve, tisztán lírikusi listának is tekinthetnénk ezt a mostanit.
Van persze más szempont, ami a listán szereplő könyvek egy részét ennél a mondvacsinált párhuzamnál szorosabban is összeköti, ez pedig a múlt feltárása, egyfajta számvetés, amelyet különböző műfajokban többen is megkísértenek: Nádas az emlékiratíró hol napfényesebb, hol – mint a Scheiber Sándor személyéről írtakkal kapcsolatban kialakult vita mutatja – szelesebb kilátójából nézve körül, Király a kádári kompromisszumok nagy, közös KGST-jacuzzijában elmerülve, Kemény pedig az irodalmi és közéleti esszé eszközkészletével-fegyverzetével, hogy a versekről – most még – ne is beszéljünk.
Három szenzáció
Nádastól az Emlékiratok könyve olvasásakor megszoktuk a hosszú mondatokat. A Világló részletek ebből a szempontból átlagosnak mondható, viszont alighanem példátlan, hogy egy ekkora szövegfolyam mindössze két (külön alcímmel rendelkező) kötetre, két robusztus papírtömbre váljon szét; a köteteken belül nincsenek további „részek” vagy „fejezetek”. Ez azonban, némiképp váratlanul, a könyv olvasását nem nehezíti meg: a változatos család- és politikatörténet (a kettő sokszor összefonódik), az eleven portrék (különösen Nussbaum Cecília, az egyik nagymama figuráját kell kiemelni), a levéltári kutatások biztos kézzel bemutatott eredményei vagy a klasszikus irodalmi riportázs autopszián alapuló színei és formái végig kivételesen magas szinten tartják fenn az olvasói érdeklődést. Ami fontos is, mert Nádas könyvének ismerete nélkül ezután nem lehet komolyan hozzászólni Magyarország 20. századi – pontosabban kiegyezés utáni – történetéhez. A könyv egyszerre lesz fontos forrása a történészeknek, generációs aha-élmények garmadáját nyújtó olvasmánya a hetvenes éveikben járóknak, és belépő a Nádas-életműbe a fiatalabb nemzedékeknek. Külön örvendetes, hogy a könyvtárgy – a Párhuzamos történetek első kiadásának méltatlan nyomdai kivitelét feledtetve – igazi esztétikai élményt nyújt. A nyomdához hasonlóan a kiadóban is alapos munkát végeztek (bár a második kötet 80. oldalán a Ljubjanka szóban az első j fölösleges).
Peer Krisztián 42 című verseskönyvének második helye van olyan szenzáció, mint a Világló részletek rekordléptékű győzelme: 110 pontnál kevesebbel már nemegyszer lehetett szavazást nyerni. A könyv egyik része gyászverseket tartalmaz, és ezek fekete árnyéka a másik részre is rávetül. Cserébe viszont a költő szerelmének halála előtt írt darabok nekilendüléséből átszármazik valami a halálversekbe, igaz, ezekben a lendület már csak a gyász babráló, matató mozdulatainak végrehajtására elegendő. Hát, ha a nevetségesség kockázata nélkül lehet egyáltalán ilyet mondani. Mert Peer könyve igazán nincs túlintonálva, jó messzire elkerüli a pátoszt, a Fénypult című verssel szólva „nézőtéri fény van” benne: bár a költő szerepe hangsúlyos, még sincs fejgép ráállítva. „Nem kell folyamatosan tetszeni” – áll a Te kezdted című, kötetzáró versben. És a költő csakugyan mindenféle orpheuszi kellék és kulissza nélkül hajtja végre az alvilágjárást, úgyhogy az olvasó nem azzal az érzéssel teszi le a könyvet – mint a jó verseskötetek legtöbbjét –, hogy azért mindent egybevetve milyen rokonszenes fickó is ez a költő, hanem inkább újra nekikezd az olvasásnak, hátha másodszorra megtalálja azt, akit a költő elvesztett.
Tolnai Ottó életműkiadása, amely a két éve a Libri ernyője alá került Jelenkor gondozásában jelenik meg, fontos eseménye a kortárs irodalomnak: a sorozatban két korábbi kötet második kiadása után most Nem könnyű címmel a 2001 és 2017 között írt versek láttak napvilágot. Tolnai egy ideje a tengertől inkább a Palicsi-tó felé forduló, gyömbéresen rizómatikus vagy a véletlen gráfok módjára karfiolosodó bácskai (exjugoszláv, balkáni, európai stb.) mikromitológiája, költészetének lendülete a kétezres években sem veszített erejéből, potenciájából. A motívumok puszta számbavétele is nehéz, ezért itt csak Füst Milán maga készítette bivalybőr papucsára és a pápa barnáspiros – a szükségesnél két számmal nagyobb (a bütykök!) – „mokaszinjára” utalok. Tolnai továbbra is remek címadó (A bajszod meg sem stuccolta; Segíts a kis koponyát a verőpárnán felmutatni; Teatojást tart felettünk egy levágott kéz), és a magyar nyelvet e kötetében olyan szavakkal gazdagítja, mint az öregköltőszag, a légynapló vagy a krétalény. Mintegy mellesleg az is megtudható a könyvből, hogy hány négyzetméter bőre van a struccnak, hogy milyen íze van az orrszarvú bőrének, és miért moholinak kell ejteni Moholy-Nagy nevét. A bőrös dolgokat nem muszáj tudni, de aki Tolnait nem ismeri, és művelt embernek tekinti magát, az tévedésben él, és erre könyveinek évtizedekig gyengélkedő anyaországi kiadása sem lehet immár mentség.
Saját történelem
Kemény Istvántól is kapunk egy szót: ananászérzék. Ez Csokonai, a magyar irodalomban a déligyümölcs nevét elsőként leíró költő „extrém trendérzékére” utal. A kis esszé, ötven másikkal együtt, a Lúdbőr végén, az 50+1 irodalmi pillér című sorozatban kapott helyet. a kötet szerzője a középnemzedék széles körben legjelentősebbnek tekintett költője, és a közéleti és irodalmi esszék az ennek megfelelő, illetve ennek alapját jelentő felelősség hangján szólnak. Kemény hangját nagyon sokszor éreztem keserűnek, máskor – ritkábban – csak savanyúnak, míg rá nem jöttem, hogy a kötetben megszólaló személy jellemzésére egyszerűen a szomorú a leginkább megfelelő szó. Nem a Nyugat első nemzedékének szecessziós bújáról van szó, és nem is a reformkor „bús düledékeiről” vagy a világ forrongó tengerének „bújáról” (tulajdonképpen: bősz, haragos voltáról), hanem az ország állapota felett érzett végtelenül racionális, arányos és igazságos szomorúságról, amit az irodalomban élő „másik Magyarország” enyhíthet az elviselhetőségig, de csak annyira, hogy újra és újra fájni tudjon.
Király István a Kádár-kor egyik vezető irodalomtörténésze, irodalom-, illetve megszorítás nélküli politikusa volt (a felsorolás sorrendjében a vezető szerep egyre csökken). Az ezeroldalas napló rendkívül érdekes dokumentuma egy olyan életpályának, amely teljes egészében, elejétől a végéig a pártállami diktatúra időszakára esett. Ahogy a Narancsban Tamás Gáspár Miklós megírta: a könyvben a legérdekesebb motívum annak az évtizedekig tartó, különböző intenzitású viszonynak a részletes taglalása, amely Királyt Aczél Györgyhöz, Kádár legfőbb kultúrpolitikusához fűzte, és amely a szükség esetén vasárnap este is bedolgozó beszédíró alárendelt szerepe és a búcsúzáskor összeölelkező barátság szélső értékei között oszcillált. Ennél talán csak annak a kétórás beszélgetésnek a páratlan, tízoldalas leírása érdekesebb, amelyet Király Kádárral folytatott 1973 novemberében, a beszélgetőpartneréről elnevezett rezsimnek talán éppen a zenitjén. A kötet gondozása nagy munka lehetett, nagy kár, hogy a Király olvasmányait kísérő jegyzetekben, a megjelenés helye és ideje, valamint a kiadó mellől hiányzik az idegen nyelvű művek fordítóinak neve. Ez inkább szépséghiba, az viszont kimondottan megkönnyítette volna a könyv használatát, ha a névmutatóban, mondjuk, kurziválással megkülönböztették volna azokat a neveket (például a történész Eörsi Lászlóét vagy Stenóét, a Piedone-filmjeiről ismert rendezőét), amelyek nem Király naplójában, hanem csak a szerkesztők által írt jegyzetekben fordulnak elő.
Schein Gábor verseskönyve is számvetés: a lírai én halálos betegségével, illetve felgyógyulásával (Király naplóinak végére a rák tett pontot). A sűrű fonatú, sötét és nehéz személyes szál mellett, címéhez híven, a kötetben tágabb horizontú verseket is olvashatunk, amelyek azonban egy cseppet sem derűsebbek amazoknál. Ezek gyakran egyfajta kavafiszos parlandóban íródtak: még olyan szerepversek is vannak köztük, mint a Cornelius százados levele Pannóniából Burrushoz a Gyarmati Ügyek hivatalába Rómában, a Tétlenül tanácstalan című vers pedig egész beszédhelyzetével és már első szavával A barbárokra várva című Kavafisz-verset idézi fel, a második mondatban kimondva, hogy a barbárok „mi vagyunk”. Talán ezzel is összefügg, hogy a rákról szóló ciklus utolsó verse így ér véget: „még sokáig visszakívántam a betegséget, / féltem, hogy elveszítem ajándékait, / körülhatárolhatatlan hiány marad utána.” Poétikailag egyáltalán nem áll egymáshoz közel a két költő, de érzetben mégis olyannyira összetartozik Kemény és Schein könyve, hogy a késő korok olvasójának sem lehet majd kétséges, hogy ezeket egy időben írták.
Márton László könyve a tiszaeszlári vérvádon alapul – elferdített nevű szereplőinek valós modelljei egyértelműen azonosíthatók –, kész csoda, hogy az író ebből a témából humoros könyvet tudott alkotni. Illetve a vérvád inkább csak szüzséje a könyvnek, igazi témája az emberi butaság és rosszakarat örök, illetve a hamis propaganda, az álhírek, alternatív valóságok ma különösen időszerű jelensége. A könyv a maga parabolisztikus, szatirikus hangvételével emlékeztet A mi kis köztársaságunk című korábbi Márton-regényre, de a készen kapott cselekményváz itt jobban mederben tartja az író szertelen fantáziáját, amely csak egy-két rossz szóvicc formájában csordul túl.
Álmomban négy költő voltam
Nádasdy Ádámot 70. születésnapja alkalmából köszöntötte kiadója a költő legújabb, karcsú könyvével, amely hét-nyolc év összesen 42 versét tartalmazza. Az évente fél tucatra rúgó termés nem kevés, inkább koncentráltnak lehetne mondani: számos emlékezetes vers ismerős folyóiratból, van, amelyik olvastán még az is beugrik, hogy a kötetben kicsit át van írva. De a Nyírj a hajamba hangja a korábbi kötetekből is ismerősen csenghet: mintha egy korához képest túl bölcs gyerek osztaná meg az olvasóval a tapasztalatait, bájos narcizmusát végtelen tapintattal és szeméremmel palástolva. Ezúttal hangsúlyossá vált valami Őszikék-szerű hangütés is, túl a szenior tematika alapanyagain, főleg a rezignált visszanézés és homályos előretekintés gesztusa révén: „Tőszavak kellenének. (…) / És főleg neki; ő még tapsol itt kint, / mikor majd engem egyszer hátrahívnak.”
Korpa Tamás könyve kísérletezőbb. Balla Zsófia kötetével köti össze az álom témája, amely az Inszomnia ébrenlét és álom határát gyakran szürreális képekkel érzékeltető verseiben egyenesen a koncepció rangjára emelkedik. Mintha odaátról lebegnének elő ezek a szóalkotások is: árnyékörökös, temetősziget, mirelitpázsit, zajüreg, lombroncs. Ahogy a könyv egyik kritikusa írta: „Korpa általában szerencsésen egyensúlyoz azon a határon, ami az érthetőt és az érthetetlent elválasztja, és ez azért fontos, mert akármelyik oldalról szédül le az olvasó, ugyanott köt ki, a művészetben a túl érthetőnek és a túl érthetetlennek ugyanaz a veszélye (alig sarkítva): ha értem, unom, ha nem értem, elunom.”
A Más ünnepekből is érdemes elsőként a szóalkotásokat kiemelni: gyógyméreg, könyvmás, foltidő, éghús, levegőmag. Balla Zsófia versei ebben a kötetben is a kolozsvári múltig és a családtörténet alaprétegéig nyúlnak le a gyökereikkel, és talán az innen nyert szilárdság teszi lehetővé, hogy minden nosztalgia és szentimentalizmus nélkül tudjanak az elveszett otthonokról és a megtalált párkapcsolatok hétköznapjairól szólni, vagy akár olyan költőileg érzékeny témáról is, mint a nagyvárosi szegénység, egy ismerős hajléktalan váratlan eltűnése. Az Elégia, az Esterházy halálára írt egyik legszebb vers sem érzeleg, mondván: „a vég sosem hívatlan, az ember sose kész”.
Bognár Péter harmadik kötete (ha a visszhangtalan elsőt nulladiknak számítom) ismét új utat keres a költő pályáján: az első könyv a bulvár nyelvével és témakincsével dolgozott, a második a „tudományéval”, míg eszközei, fogásai és adatai révén a Fényes rend a gyermekkori zsengéket imitálja. Bognár verseiben mindig óriási szerepe van a formának – ami ez esetben nem valami posztnyugatos formakészség eleganciáját jelenti. Azt hiszem, Bognár verseit nem lehet elmesélni, vagy nyersfordítást csinálni belőlük: az új kötetben is kulcsszerepe van a sajátos, indázó rímelésnek, amely nélkül a kötet jó része nem adna többet a svéd gyerekversek abszurdjánál. (Emellett olvasható a kötetben néhány klasszikus gyerekvers is, amelyek a weöresi bóbitaköltészet legmagasabb színvonalán állnak.) Az előszó szerint a költő 6–7 éves korában írta azokat a verseket, amelyeket most alig átdolgozva bocsát az olvasó elé. Ez nyilván marhaság, de Bognárnak ismét sikerül – kissé talán alacsonyabb tartományban, kisebb terjedelemben – az első két kötet hatását megismételni: az is tetszik, amit nem értek benne. (A Lajos-szál például sokáig nem volt világos, aztán kiderült, hogy az egy lány vezetékneve.)
Takács Zsuzsa kis kötete is álomkönyv, legalábbis jó részében. Az eredetileg az Élet és Irodalomban megjelent darabok helyenként egészen kafkaeszk látomásai, álomszerűségükben is realisztikus kórházvíziói meggyőznek arról, hogy a novellának megírt tárca nem az a nosztalgiázó mesélgetés, amivé a műfaj egyes ügyes kezeken züllött. Hogy jóval több és becsesebb egy önmagán túlmutatónak tételezett, jelentéktelen esemény körzővel-vonalzóval megtervezett feszültségmenetű előadásánál is: mert nem szükségszerű, hogy ha egy író kiemel valamit a hétköznapok vizéből, három flekk után úgy engedje oda vissza, mint mérlegelés, fényképezés és fertőtlenítés után a kifogott tenyészpontyot: mintha mi sem történt volna.
