Knut Hamsun (1859–1952)
„Norvégia lelke” – így nevezte a Nobel-díjas írófejedelmet koronás uralkodója, Haakon király, s Hamsun megbecsültsége egykor az irodalom nagy köztársaságában sem volt csekélyebb. „Hamsun tanított meg írni” – fogalmazott például Hemingway, s Az éhség szerzőjéért Thomas Mann éppúgy lelkesedett, mint Gorkij. Csakhogy a parlamentáris demokráciát lenéző, a modern életet, a városi kultúrát és a kapitalizmust eleve gyűlölő író 1940-ben nyíltan kiállt a nácikkal kollaboráló Quisling-kormány mellett. Továbbá Nobel-díjának díszérméjét elküldte Goebbelsnek, s bár a szinte teljesen süket Hamsun és Hitler találkozója (melyen az író a német megszállók túlkapásait is felemlegette) kölcsönös csalódással zárult, azért Hamsun utóbb „az emberiség védelmezője” gyanánt búcsúztatta nekrológjában Hitlert. Ezek után aligha meglepő, hogy Hamsun 1945-ben előbb házi őrizetbe, majd – mint tartósan meggyengült idegállapotú egyén – zárt intézetbe került. A büntetőjogi felelősséget korlátozó formula azonban sértette az idős írót, aki így jószerint kikényszerítette, hogy bíróság elé állhasson. Az 1947–48-ban lezajlott per végül nagy összegű pénzbüntetésre ítélte a felháborodott irodalmi nagyságot. Hamsun nevét máig nem viseli köztér Norvégiában, ám a több zsidószervezet által erőteljesen bírált Hamsun-évben, azaz Hamsun születésének 150. évfordulóján az író gyermekkorának színhelyén, Hamarøyban megnyílt a Knut Hamsun Központ.
Ezra Pound (1885–1972)
Ugyancsak már világirodalmi rangú literátorként keveredett a lehető legrosszabb oldalra a tartósan Olaszországban élő és alkotó amerikai költő, Ezra Pound. A költő, a maga teremtette vorticizmus képviselője mint meggyőződéses antikapitalista és szenvedélyes antiszemita sodródott a szélsőjobbra, egészen pontosan Mussolini pártjára. A roosevelti Amerikát zsidóbérencként megbélyegző Pound 1940-től az olasz rádió adásain keresztül uszított a benne sokáig kettős ügynököt gyanító fasiszta Olaszország és annak nagy szövetségese mellett. A világháború végén azután honfitársai letartóztatták, s előbb Pisában, majd – hazaszállítását követően – Washingtonban őrizték: az előbbi helyszínhez kapcsolódik a részben WC-papírra rótt pisai cantók sora (LXXIV–LXXXIV). E versekért 1949-ben Poundnak ítélték a legelső Bollingen-díjat, ám a költő mindössze ennyit üzent a nyilvánosságnak: nincs kommentár a bolondokházából. Az elmebetegnek nyilvánított költő ugyanis, aki ilyesformán megmenekedett a rá váró hazaárulási pertől, 1946-tól egészen 1958-ig a washingtoni St. Elisabeth kényszerápoltjaként élt. Miután kiengedték az intézetből, Pound visszatelepült Olaszországba, s érkezésekor fasiszta karlendítéssel üdvözölte a rá várakozó újságírókat. Költői nagysága máig elvitathatatlan, ám Arthur Miller szerint Pound rosszabb volt Hitlernél, s szélsőségesen ellentmondásos híre még a populáris kultúra olyan szegleteibe is eljutott, mint amilyen a San Francisco utcáin című krimisorozat.
Charles Maurras (1868–1952)
Monarchista volt, vehemens soviniszta és heves szélsőjobboldali, s egykor persze meggyőződéses harcosa a zsidó Dreyfus kapitány elleni pernek (antidreyfusard), ám Maurras II. világháború alatti működése még így is meglepően szélsőségesnek bizonyult. Az antik formakultúrájú poéta Mussolinitől Salazarig minden diktátort üdvözölt, csupán Hitlert szemlélte gyanakodva: persze nem a politikai elvek különbözősége, hanem saját németgyűlölete miatt. 1940-ben azután Pétain marsall, „a legfranciább francia” mögé állt, bár a Vichy-Franciaország első zsidóellenes rendelkezéseit Maurras a nyilvánosság előtt túl mérsékeltnek ítélte. A háború után a francia bíróság sebtében életfogytiglani börtönre ítélte, amit az akadémikusi címétől is megfosztott Maurras ezzel a felkiáltással fogadott: „Ez Dreyfus bosszúja!” 1952-ben azután elnöki kegyelemmel szabadult, s élete utolsó hónapjaiban még guillotine-nal fenyegette ellenfeleit. Utóélete leginkább militáns katolicizmusának és nemzeti integralizmusának volt, főleg Dél-Amerika múlt századi katonai diktatúráiban.
Louis-Ferdinand Céline (1894–1961)
A francia irodalom egyik nagy újítója egyes rajongói szerint csupán általános embergyűlöletének köszönhette, hogy közvetlenül a II. világháború után náci szimpatizánsnak bélyegezték. Mások korántsem alaptalanul Céline olyasféle kijelentéseivel igazolták ellenszenvüket és elítélő véleményüket, mint például: „Inkább lőjön agyon egy német, semmint elhülyítsen egy zsidó.” Merthogy Céline hiába gúnyolta Hitler „árja halandzsáját”, agresszív antiszemitizmusa, valamint a németek melletti agitációja éppúgy bűnösnek mutatta, mint 1944-es menekülése Németországba, majd Dániába. Ez utóbbi helyen végül elfogták, s bár nem adták ki a francia hatóságoknak, pár hónapot ülnie kellett, távollétében pedig Franciaországban is elítélték. 1951-ben azután ő is közkegyelem alá került, s visszatért hazájába, ahol életében és utóéletében is megmaradt a leghevesebben vitatott alaknak. Egy antiszemita portréja – 1945-ben ezzel a címmel írt Céline-ről cikket Sartre, s még tavaly is, az író halálának 50. évfordulóján országos botrányt váltott ki Céline szerepeltetése az esztendő ünneplésre érdemes nagyságainak sorában. Írói jelentőségét akkor sem vitatták, ám neve végül – a műveiért amúgy rajongó Sarkozy elnök kívánságára – lekerült az évfordulós listáról.
Hanns Johst (1890–1978)
„Ha ezt a szót hallom: kultúra, a revolveremért nyúlok” – hangzik a sokaknak tulajdonított fordulat, amely eredetileg Johst Schlageter című darabjában hangzott el. A címszereplőül a náci mozgalom hősi halottját választó dráma 1933. április 20-án, Hitler 44. születésnapjának köszöntéseképp adatott elő, s Johst utóbb is hű maradt a náci rendszerhez: az írókamara és a szépirodalmi akadémia vezetőjeként és magas rangú SS-tisztként egyaránt. A világháború után, 1949-ben a főbűnösök közé sorolták, ám a német drámaíró három és fél évnyi büntetését utóbb hatályon kívül helyezték, s még némi kárpótlást is kapott az államtól. Azonban íróként már nem volt számára jóvátétel, élete utolsó húsz évében nem jelent meg újabb munkája, s korábbi műveit sem adták ki újra.
