„Utálom, hogy ezt kell mondjam, de ezt a kisbabát, Lula Annt, már a szülőszobában is szégyelltem. (…) volt egy pillanat, amikor az arcára szorítottam a paplant – de aztán pár másodperc múlva levettem.” Látszólag a fekete tapasztalatról, annak jelenkori helyzetéről és a rabszolgaörökség soha el nem múló hatásáról, rasszizmusról és sajátos önmegbélyegzésről szól a Nobel-díjas szerző talányosnak tűnő története. De a többször kidolgozatlan és funkciótlan nézőpontok és történettöredékek egymásutánja során világossá válik a faji előítélet kontextusa mögötti valódi dráma, melynek fókuszában a szeretetlenség áll. Toni Morrison explicit leírásokkal láttatja a gyerekek ellen elkövetett testi és lelki abúzus elborzasztó példáit, következményeit, a felnőttkorban élesedő traumák megnyilvánulásait. Sokféleképpen tönkre lehet tenni egy emberéletet, ezt példázza a bibliai utalásokkal terhelt sztori. A szerző kíméletlen őszinteséggel tudatja, hogy generációk zsigeri, bénító élménye lehet az a múltbéli sérülés, amely valódi szeretetdeficitet okoz.
A provokatívnak szánt, fájdalmasan szomorú, némiképp sablonos történet átadásában viszont van valami irritáló. Ízlés dolga, de az elbeszélői közvetlenség álságos megnyilvánulásaiként értelmezhetők csak a párbeszéd illúzióját sugalló kiszólások, melyek a történetmesélésnek nemhogy nem tesznek jót, de egyenesen hatásrombolóak.
Fordította: Elekes Dóra. Park Könyvkiadó, 2018, 200 oldal, 2990 Ft
