Salman Rushdie legújabb regényének hőse igazi messziről jött ember. Annyira messziről jött, hogy a regény legutolsó lapjáig nem is lehet tudni, honnan érkezett valójában. Mi több, talán ő maga sem tudja. Ám, hogy hova érkezett, a napnál is világosabb: az India északi részén elnyúló Mogul Birodalomba, mely fénykorát a XVI. század utolsó harmadában, Nagy Akbar alatt élte. Akbar "gyerekkorában puszta kézzel ölt meg egy nőstény tigrist, aztán tettétől zavarodottan örökre lemondott a húsevésről, és vegetáriánussá lett. Muzulmán vegetáriánus, harcos, aki csak békét akar, filozófus-király." Felvilágosult abszolutista vezető, aki a különböző vallások közös pontjait keresi, elveti a fanatizmust, a fundamentalizmust, és annak a híve, hogy bármilyen vallási vagy politikai kérdést józanul meg lehessen vitatni. Miközben evidenciának tartja nagyszerűségét, állandóan és konokul fürkészi saját hibáit; miközben ő a középponti hatalom, elkezdi decentralizálni országát. Rushdie anélkül, hogy ez túlzó és didaktikus aktualizálásnak érződne, karakteresen satírozza őfelsége modern természetű reformkényszereit és hatalmi kétségeit.
Titokzatos, sárga hajú fiatalember jelenik meg az akkor épülő diadalváros, Szíkrí utcáin. Mindenképp az uralkodóval akar beszélni. Ezért angol követnek adja ki magát - az olvasó tudja róla, hogy nem az. Aztán ezt a helyi titkosszolgálat is megtudja, hősünk tehát kellően nagy pácban van. Az idegen, aki Mogor dell' Amorénak, azaz a Szerelem moguljának, később pedig Niccol˜ Vespuccinak nevezi magát, ekkor kezdi elbeszélni élettörténetét. Eddig a fantasztikus történetek, hihetetlen(nek tűnő) históriák segítségével utazott, most az életben maradásért kell mesélnie. Ráadásul ebbe a kelepcébe önként (ha nem is dalolva) sétált bele. Nem haszonszerzés miatt állt elő históriájával, hanem fordítva, legnagyobb története, egyben legsajátabb kincse miatt érkezett az udvarba.
A szélhámosregények legkockázatosabb pontja a szélhámos perspektívája. Pontosabban az, hogy az olvasónak milyen és mennyi információ áll a rendelkezésére, hogy a szélhámos nézőpontja mennyire azonos az elbeszélőével, illetve, hogy a szélhámos milyen mértékben reflektál saját igaz hazugságaira, avagy hazug igazságaira. Az olvasó ekképpen lehet cinkos, aki egy követ fúj vele, hiszen tudja, mi az igazság (hazugság), illetve áldozat, akit a többiekhez hasonlóan felültetnek. Rushdie ezt a szimmetrikus képletet azzal írja felül, hogy a regény legvégére (melyet ez a kritika nem árulhat el) kiderül, hogy Mogor dell' Amorét is átverték meséjével. Az, amit egész életében igaznak tartott - voltaképpen az egész élete - másképpen igaz. Élettörténetének, elbeszélt azonosságának foglya, és ez a történet mint egy palackposta jut el az olvasóhoz és a Mogul Birodalom fejéhez. Nem véletlenül hozzá. A regény címében szereplő csodaszép firenzei varázslónő, aki a narrátor édesanyja, elmondása és hite szerint Akbar nagyapjának a húga, lánykori nevén Kara köz (sajnos ez a név magyar átírással elég furcsán néz ki, mintha utca lenne, talán jobb lett volna az angolos Qara Koz névalaknál maradni). Tehát Mogor dell' Amore nagybátyja lenne a Nagy Akbarnak. Lehetséges ez?
"Kezdetben volt három barát, Niccol˜ "il Machia", Agostino Vespucci és Antonino Argalia. Gyermekkori világuk varázserdő volt" - ezzel a formulával indul többször is útjára Mogor dell' Amore históriája. A Nagy Akbarnak ezek a nevek nem mondhatnak sokat, a mai olvasónak két név viszont annál inkább. Agostino unokatestvére a kereskedő Amerigo Vespucci, "il Machia" pedig Machiavelli. (Ez az eljárás, ahogyan elsétál a regény a világtörténelem mellett, távolról Spiró Fogságára emlékeztet.) A regény második részében alig egy lap alatt repülünk vissza az 1480-as évek Firenzéjébe, méghozzá nem is fapadosan, hanem első osztályú kiszolgálás mellett. A kelet-nyugat dialektika szerencsére mentes lesz a szokásos (multi)kulturális kliséktől (keleti luxus-nyugati kényelem). Az Eco műveire emlékeztető szemiotikai kultúrkalandregényt azonban néha coelhói szentenciák csúfítják: "jó adag feledés, az önmagától való menekülés [kellett neki], amit az ember soha nem egy asszony karjában, hanem csakisa jó erős italban találhat meg"; "A nők közötti szerelem tartósabb, mint a férfi és nő közti kapcsolat." Illetve az éteri-lebegő Ázsia mellett Európa vaskos-vásári jellege domborodik ki - bár inkább a hangsúlyeltolódás a lényeges a két egymást gyanúpörrel méregető világrendszer között. Rushdie az akkori világ globalizmusát, egymás mellett párhuzamosan futó eseményeit és paradigmáit mutatja egyben, de rafináltan úgy, hogy az ázsiai történéseket mitikus, ködös időként tapogatjuk, ellenben Itáliában napra pontosan tudjuk, hogy mikor vagyunk. Ezt Argalia különleges sorsán lehet igazán mérni, aki oda-vissza megjárja a két világot.
A regény egyik pontján Andrea Doria genovai admirális le is teríti Waldseemüller forradalmi világtérképét, melyen az Újvilág már Agostino izgő-mozgó rokona után Amerikának van elnevezve. A keleti egzotikumot, melyet a gondolkodó elefántok, a varázserejű kenceficék emlegetése és a nagyon sok és így megjegyezhetetlen-összekeverhető névből összeálló családfák folyamatos elismétlése nyomatékosít, találóan ellensúlyozza a nyugati világ hatalmi intrikáinak és kispolgári szokásainak leleplezése. Rushdie a korabeli kétpólusú világot - melybe különleges státusszal az Indiának hitt, európaiak által gyarmatosított Amerika is beékelődik - tükörszimmetriával ábrázolja. Szíkrí bordélyában egy nagyon kövér és egy nagyon vézna kurtizán van, ugyanez a helyzet a száz évvel azelőtti Firenzében is. Akbar, amikor el akarja képzelni a csodaszép Kara köz hercegnőt, megkéri udvari festőjét, hogy fesse le. A festő annyira beleszeret az elképzelt nőbe, hogy ráfesti magát a készülő képre. Eltűnik. Onnantól kezdve színét se látni. Firenzében Medici herceg belenéz palotája varázstükrébe, és abban a csodás Kara köz hercegnőt pillantja meg. Elhívja hát Andrea del Sartót, ám amikor a jó nevű festő néz bele a tükörbe, csak önmagát látja. Jól néznek ki. Firenzében az Arno folyó, Szíkríben a tó előre jelzi az eseményeket. És így tovább. A tükör az egész regény legszebb metaforája: Kara köznek szolgálója hű tükörképe lesz, aki majdnem, mondhatni a megszólalásig ugyanolyan szép, mint a gazdája. A tüköralakzat a szavak szintjén is megcsillan: gyakori retorikai eljárás ugyanis a kiazmus ("mintha az üveg levegő a levegő meg üveg lenne"). Ezekkel a figurákkal grammatikailag is érzékelhető, hogy az egy-igazság ki lett billentve, a sok-valóság ellenben szabadon mozoghat, tükröződhet. Akbar birodalmában a valóságost és a valószerűtlent ugyanis még nem választották el örökre egymástól, még nem ítélték arra őket, hogy külön éljenek más-más uralkodó alatt és önálló jogrendszerrel.
Rushdie forrásokkal alátámasztott regényében nagy elbeszélői élvezettel kalandozik a kultúrák és a tükrök között. A messziről jött ember pedig messzire megy tovább. A szép kiállítású regény ezt a meszszeséget hozza közel.
Fordította Greskovits Endre. Ulpius-ház, 2008, 392 oldal, 3999 Ft
