Nem győzünk örülni, hogy végre valami különlegesebb helyre szerveztek konferenciát, ugyanis a költészet napján megrendezett Szegénység, kisemmizettség a kortárs és a korábbi magyar irodalomban című előadás-sorozatot a várban, pontosabban az Országos Széchényi Könyvtárban ülte végig a közönség. Bár ahogy a Magyartanárok Egyesülete választmányának tagja, Schiller Mariann fogalmazott, nemcsak az irodalomban van jelen a szegénység, az egyesületnek se igazán van pénze, így a helyszínt is ingyen bocsátották rendelkezésükre. Az mindenesetre meglepő és egyben örömteli, hogy a decemberben megjelent utolsó Holmiból a résztvevők – legfőképpen tanárok – ingyen vihettek egy-egy példányt. Schiller egyébként említi a 2000 folyóirat korábbi rendezvényét, ami szintén a szegénység irodalmi reprezentációját járta körül, de az nem feltétlenül a pedagógusokra volt kihegyezve: péntek délelőtt tartották.
A szegénységből nincs kitörés
Ami talán a nap lényege, hogy leszámol bizonyos beidegződésekkel. Így Margócsy István irodalomtörténész előadása is, aki szerint elsősorban fontos leszögezni, hogy milyen szegénységről beszélünk. Mert egyrészt van az anyagi szegénység, a kiszolgáltatottság, de ott van az is, amikor valakit szegénynek nevezünk, mert szimplán sajnáljuk. Ezzel játszik egyébként Jókai is, amikor megírja a Szegény gazdagokat és a Gazdag szegényeket. De a legérdekesebb mégis Margócsy azon gondolata, miszerint a szegényekről egészen a 20. századig nem úgy beszélt az irodalom, mint lecsúszott rétegről, hanem társadalmi csoportról, akik számára jogot követel. Petőfi sem a szegényeket akarja felemelni, hanem jogállam után kiállt. Ebben persze benne van egyfajta utópia is, hogy a szabadság majd hozza magával a jólétet is. És az előadó szerint, amikor az 1960-as években ismét felszínre kerül a szegénység az irodalomban, az írók részéről egyfajta számonkérés érzékelhető, hogy a várt hatás nem jött el. Margócsy az elmúlt időszak fordulatának azt tartja, hogy ez a társadalmi utópia eltűnt az irodalomból, mintegy kimondva: a szegénységből nincs kitörés. Ez látszik Krasznahorkai László, Borbély Szilárd és Kiss Tibor Noé regényei esetében is.
| ||
Ha az irodalomról és szegénység kapcsolatáról van szó, megkerülhetetlen szereplő Móricz Zsigmond. A konferencia szervezői nem is kerülik meg, Szilágyi Zsófia értekezik az úgynevezett móriczi hagyományról. Ami utóbbit illeti, erről esik a legkevesebb szó, elsősorban arról beszél Szilágyi, miként kapcsolja össze az olvasó mondjuk a Hét krajcár vagy a Légy jó mindhalálig hősét az íróval – itt elsősorban hetedikes diákokról beszélünk. Szerinte az író mint foglalkozás, még mindig együtt jár a szegénység fogalmával. Amikor néhány éve hasonló témában szerveztek konferenciát, lehetetlen volt találni olyan írót, aki jómódú, és vállalja is azt. Közben pedig felmerült az is, hogy milyen alapon beszél valaki a szegénységről, ha nem ismeri testközelből a helyzetet. Szilágyi viszont úgy gondolja, az író feladata, hogy írjon ezekről a problémákról, noha ezzel a szegénységet nem lehet felszámolni. Döbbenetes az élmény, miszerint nemrég azt olvasta egy OTDK-dolgozatban (fiatal tudósjelöltek kvázi versenye), hogy „vannak, akik küldetésből írnak, mások pedig pénzértˮ.
Ezek után kissé érdekes a rendkívül konkrét, szinte csak Kosztolányira fókuszáló Bíró-Balogh Tamás előadása, ám amennyire nehézkesen indul, annyira élvezetes lesz a végére, amikor lassan már a Való Világ valóságábrázoló szerepénél tartunk. Mindenekelőtt azonban szó van Kosztolányi publicisztikájáról, és arról, miként vélekedik a koldusokról. Bíró-Balogh öt olyan cikkről tud, ami róluk értekezik, ezek közül a legérdekesebb egy viszonylag korai, melyben Kosztolányi szerint a koldusok városi jelenléte az esztétikai érzéket sérti. Nem mintha az író nem adott volna bőven a kéregetőknek, ezt maga is leírta. Bíró-Balogh viszont érdekesnek tartja, hogy Kosztolányi, ha a múltba helyezi a cselekményt, szinte mindig az ókori Rómát választja helyszínéül; vagy a leggazdagabb réteget mutatja be (Nero, a véres költő), vagy a legszegényebbet (Paulina). Végül reflektál Margócsy azon felvetésére, miszerint eltűntek a társadalmi utópiák; ő is Krasznahorkai László és Kiss Tibor Noé köteteit említi. Valamint enyhe iróniával megjegyzi, hogy hamarosan eljöhet egyfajta újrealizmus az irodalomban, melynek esetleg „kapitalista realizmusˮ lesz a neve.
Ki lenne hajlandó feketén?
Látszólag nem kapcsolódik az irodalomhoz, mégis, van jelentősége Krémer Balázs szociológus előadásának, mert helyre tesz néhány fogalmat. Amikor is a szegénységről beszélünk, fontos tisztázni, milyen mérés alapján mondjuk valakire, hogy szegény. Itt a legáltalánosabb és legelfogadottabb módszer egy bizonyos kilenc kérdés, melyből, ha legalább négyre nem a válasz, az egyén szegénynek minősül. A helyzet az, és ezt Krémer maga mondja, hogy Magyarországon drasztikusan nő a szegények száma. Miközben a kapitalista világnézetbe beletartozik a szegénység mint funkció, vagyis hogy az szükséges rossz. Krémer egy banális példával jön elő: ha nem lenne szegénység, hogyan lehetne takarítót fogadni, aki hajlandó feketén dolgozni?
Annyiban reagál az előző előadókra, hogy elmondja, a magyar irodalmat ebből a szempontból rendkívül gazdagnak tartja, a diák megannyi helyzettel szembesülhet így. A tanárok számára pedig annyit tud tanácsolni: provokáljanak.
Vári György, aki maga is tanított középiskolában, bár elmondása szerint ezzel nem feltétlenül dicsekedne, Borbély Szilárd Nincstelenekjéről beszél. Előadását úgy kezdi, hogy elmondja, második olvasásra már kissé mást gondol a regényről, és hát eléggé befolyásolja az is, hogy szerzője öngyilkos lett. A szinte felfoghatatlanul sok kérdést felvető, gondolatot megnyitó előadás közben nehéz elhinni, hogy valóban lesz szó a 2013-ban megjelent életrajzi fikcióról. De lesz, és Vári szerint a regény egy megváltás előtti, vagy ha úgy tetszik, megváltás utáni történetet mond el. És ebből a világból nincs kitörés, elemelkedni, otthagyni azt lehet, de kitörni belőle nem. Szerinte ezt szolgálja a keretezés motívum is, amikor a szereplők arról beszélgetnek, miért is kellene bekereteztetni a tervrajzot.
És ezzel nincs vége, délután kezdődnek a szemináriumok, ahol a tanárok segítséget kapnak, miként kezdjenek diskurzust egyes kortárs művekről a diákokkal. Most már csak az lenne a jó, ha minél több idő jutna a kortárs irodalomra az iskolákban – és ez nem elsősorban a pedagógusokon múlik.
