Ágoston Vilmos most tett néhány egyszerű lépést azért, hogy az általános értetlenség felszámolható legyen. Az első az volt, hogy a lehető legkörültekintőbben végigjárta a Wass-biográfia legfontosabb és legkényesebb kérdéseit: az etnikai konfliktusokkal terhelt gyerekkort, az impériumváltáskor kialakuló irodalmi és közéleti karriert, a sokat vitatott háborús szerepet, aztán az emigráció ellentmondásait az amerikai letelepedés nehézségeitől a magyar állampolgárság visszaszerzéséig, majd az öngyilkosságig bezárólag.
A második lépésben Ágoston alaposan végigolvasta a Wass-életmű minden darabját, a lírától a rövid prózákig, a regényektől a publicisztikáig. A teljes életművet elemezte műfaji, stilisztikai, irodalomtörténeti szempontból. Rekonstruálta Wass irodalmi útkeresését, azonosította Szabolcska Mihály, Kosztolányi Dezső vagy akár Ady Endre hatását. (Wass nem riadt vissza az átvételektől, sőt a plagizálás határát súroló szöveghasználattól sem.) Áttekintette Wass publicisztikáját, az irodalmi és a közéleti írások közötti átfedéseket, a korabeli sajtóban betöltött szerepét is. Így válik érthetővé, hogy miért lesz politikailag fontos Wass számára az (erdélyi) írószerep, hogy milyen egzisztenciális, önnfenntartó, önigazoló tétje van az úgynevezett irodalomszervező szerepvállalásnak. E szerepnek köszönhetően vette védelmébe és segítette amerikai letelepedését az emigráció. Wass, "az erdélyi író" regényfolyamai, amelyeket olyan nagy izgalommal olvasnak most Kelet-Közép-Európában, jelentős részben Amerikában születtek, amerikai közönségnek: ezért olyan egyszerű és mindenáron szórakoztatni akaró lektűrök.
Ágoston azzal az alapossággal és elszántsággal olvas, ahogyan azt csak a Wass-rajongók teszik (és amit a Wass-kritikusok ízléskülönbségre, érdeklődéshiányra hivatkozással megtagadnak). Velük ellentétben azonban igyekezett végigolvasni azt is, ami a Wass-életmű kontextusához hozzátartozhat. Románul és magyarul egyaránt.
Nem vagyunk egyedül
Mert, mint a kötetből kiderül: Wass Albert nem egyedi szerző; akad egy, az övéhez kísértetiesen hasonló életmű, a magyarországi olvasó számára természetesen ismeretlen Doru Munteanué. A Munteanu-hagyaték áttekintése korántsem olyan alapos, mint a Wassé, de a hasonlóságok egyértelműek. Annyit mindenképpen kénytelen elhinni az olvasó: ha Munteanu regényrészleteit magyar fordításban hozzákevernénk Wass szövegeihez, a különbséget talán észre sem vennénk: ugyanolyan szerkesztési elvek, stiláris eszközök, ugyanaz a történelemszemlélet, sőt ugyanazok a helyszínek, ugyanolyan emberek és történetek kerülnének elő. Csak a perspektíva különbözik: az egyikben a románok üldözik, gyilkolják a magyarokat, a másikban a magyar igazságtalanság és erőszak nyomorítja meg a románokat. Mindkét életmű a nagy nemzeti igazságtalanságok leltárát kívánja nyújtani, rövid útmutatásokkal arra vonatkozóan, hogyan szerezzünk jóvátételt. Ez a nagyon egyszerű román és magyar nacionalizmus alapképlete. Ügyes szerkesztéssel és húzással olyan tökéletességgel semlegesíthetők a szövegek, hogy mélyen nemzeti érzelmű rajongó legyen a talpán, aki különbséget tud tenni a Ceausüescu-éra kedvelt regényírója és a románokkal folytatott konfliktusok miatt (is) Amerikába menekült erdélyi gróf írásai között. Mindkét életmű hasonló karriert futott be, az előbbi a nyolcvanas évek Romániájában, az utóbbi az ezredforduló idején Magyarországon és határain kívül.
Van azonban egy döntő eltérés Munteanu és Wass között: míg előbbi a rendszerváltás után gyakorlatilag eltűnt a román irodalmi köztudatból, Wass a rendszerváltás után vált ikonná, kultusza ekkor kezdett el kialakulni, megerősödni. Ágoston Vilmos kötetének ez a legfontosabb kérdése: vajon miért alakult ki a román és a magyar nacionalizmus között ez a fáziskülönbség?
A legegyszerűbb válasz az volna, hogy amíg a Munteanu-féle konfrontatív román nacionalizmusra a Ceausüescu-rendszernek volt igénye, addig a Wass-ideológia a rendszerváltás utáni magyar kormányok szükséglete. Ágoston fel is sorolja a Wass Albert számára odaítélt díjakat, és megjegyzi, hogy ezeket mind jobboldali kormányok vagy jobboldali szervezetek adományozták. Csakhogy Wass Albert "hazatéréséről", azaz arról a jogáról, hogy amerikai emigránsként újból igényelhesse a magyar állampolgárságot, nem másnak kellett döntenie belügyminiszterként, mint Kuncze Gábornak. Ágoston hivatalosan is kérte a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Állampolgársági Igazgatóságától a megerősítést arra vonatkozóan, hogy folyamodott-e állampolgársági, illetve letelepedési kérelemért, és vajon pozitív elbírálásban részesült-e vagy sem a háborús múltja miatt sokat vitatott szerző. E kérdésekre a hivatal máig nem válaszolt a szerzőnek, így azt sem tudni, hogy Wass Albert magyar állampolgár-e, s ha igen, milyen jogcímen. (Van olyan verzió, mely szerint Wass rekordidő, másfél hónap alatt visszakapta állampolgárságát, és olyan is, mely szerint sosem élt ilyen kérelemmel.)
A mozdíthatatlan szobor
De az igazi kérdés az, hogy megállnak-e a vádak ellene, melyek szerint elmarasztalható második világháborús tevékenységei miatt?
Erre a kérdésre nincs válasz, számos okból - és ez a bizonytalanság segíti hozzá Wass Albert híveit ahhoz, hogy a zsidó és román áldozatokat követelő gyilkosságokra felbujtás vádja alól az irodalmi közéletben felmentsék. Akit nem ítélnek el vagy aki fölött jogszerűtlen módon ítélkeznek, annak a bűnössége is hiteltelenné válik.
Bármilyen meglepő, de ezt a bizonytalanságot szolgálja az a belügyminiszteri vélemény (Kuncze Gábor idejéből), miszerint "Wass Albert munkásságát ismerjük, és osztjuk azt a véleményt, hogy meghatározó személyisége az Egyesült Államokban élő magyar emigrációnak". (A belügyminiszter álláspontját Lőcsei Gabriella idézi a Magyar Nemzet 1998. február 21. számában, a Pusztuló gyümölcsfák vagyunk című írásában. Ezt Kuncze Gábor további nyilatkozataiban azóta nem erősítette meg és nem cáfolta.) Az Ágoston-kötetben szereplő alapos szövegelemzések révén (melyek alapján kiderül, hogy Wass Albert a regényeiben, ha odavetett megjegyzések erejéig is, de eljut a holokauszt tagadásáig, a gyilkosságra való felbujtásig, a rasszizmusig, és évtizedekig elegendő munícióval szolgál a magyar román-, cigány- és zsidóellenességnek) egyértelmű, hogy a kérdéses életművet nem ismerjük. Ez az érdektelenség vezetett oda, hogy Wass Albert számára szobrokat lehet állítani Magyarországon, hogy kultusza lehet nemcsak a műveinek, de az általa képviselt szélsőjobboldali ideológiának is. Wass múltját és műveit jótékony bizonytalanság erősíti. Senki sem tudja, hogyan történtek az ombóztelki és a vasszentgothárdi gyilkosságok, mert a Wass érintettségét megállapító, eljárásjogilag súlyosan kifogásolható perek újrafelvétele nem áll érdekében a román igazságszolgáltatásnak. (Így akár Wass Albert bűnössége is bizonyítható lenne: de el kellene ismerni, hogy a korabeli román igazságszolgáltatás hibákat követett el, s így elmarasztaló határozatok sora válna kérdésessé.) Wass Albert múltját és becsületét a román igazságszolgáltatás védi, ami tökéletesen megfelel a mindenkori magyar kormányzatoknak, mert nem kell világosan állást foglalni a népszerű, ám számtalan ponton vállalhatatlan életművel szemben. Olvasatlanul lehet magyar állami támogatást odaítélni olyan művek kiadására, amelyekben a zsidózás, oláhozás és cigányozás rutinszerű stilisztikai elem és szerkezeti alappillér.
Ám Wass Albert hivatalos rehabilitációja nem elsősorban jobboldali politikai igény és érdek. Egy olyan hamis Erdély-kép következménye, amelyet bal- és jobboldal irodalompolitikai segédlettel, közös erővel alakított ki és használt mindenki, saját kimondott vagy elhallgatott érdekei szerint. "Az erdélyi író legnagyobb és talán legművészibb írói vállalkozása a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című kétkötetes családregény" - írja Pomogáts Béla irodalomtörténész (az Illyés Alapítvány egykori elnöke). Ez az a regény, amelyben a románok "tolvajok", akiknek "kötél kell a nyakába", s "az erdőn kell felhúzni valamenynyit". Hasonló jelzők, egyszerű magyarázatok, viszonyok rendszerévé növi ki magát az az Erdély-kép, amit Wass Albert közvetít, az önfelmentés és a vád, a konfrontatív nacionalizmus Erdély-képe. Wass munkásságát érdemben megismerni annyit jelentene, mint felszámolni ezt az Erdély-eszmét. Ehhez pedig Ágoston Vilmos kötetéig hiányzott a bátorság vagy egyszerűen az érdeklődés Wass Albert tisztelői és elmarasztalói között egyaránt. Az előbbiek számára, akár bevallják, akár nem, még mindig megfelel a "felkoncolós" nacionalizmus irodalma. Erdély egy olyan adu ász marad, amellyel bármikor kikényszeríthető a nemzeti lelkiismeret. Utóbbiak számára pedig - talán, mert kényelmes, talán mert alternatíva nélküli, talán mert nem értették meg ennek a lelkiismereti kényszernek az igazi természetét - elfogadható ez a lebutított, könnyen magunk mögött tudható Erdély. Mindenki másnak pedig a rendelkezésére áll Ágoston Vilmos kötete.
Ágoston Vilmos: A kisajátított tér irodalma. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. EÖKIK, 2007, 398 oldal, ár nélkül
