Amikor egy kisgyerek felszáll a metróra, amint ülőhelyet talált magának, első dolga, hogy feltérdel az ülésen, és máris az alagutat kémleli. Simán megérne egy tudományos kutatást, vajon mit látnak vagy mit képzelnek a metróalagutak falára a gyerekek.
Tóth Krisztina mesekönyve mindennapi városi közegben oszt meg hasonló titkokat. Hogy hová tűnt Marci lábáról az egyik csizma leszállva a metróról, miért épp csizmát eszik a metróalagútban élő, de azért a mozgólépcső alá is bekúszó, nem annyira, de azért kicsit mégiscsak félelmetes szörny. Vagy hogy létezhet olyan százlábú, ami méretében a metróval vetekszik, és nagy a valószínűsége, hogy csak azért nem szállít a metró helyett utasokat, mert nem eldöntött tény, ki félne jobban, a százlábú az emberektől vagy az emberek tőle. A Felhőmesék párjául szolgáló kötet ezúttal is kedves, hétköznapi történeteket mesél el. A szerző egy-egy mese végén, kilépve az elbeszélői szerepből, külön szól is az elsősorban óvodáskorúaknak vélt hallgatósághoz, intelmet fogalmaz meg vagy csak üdvözletét küldi az egyik szereplőjének. Az öt történet közül A lámpaegér sztorija a legbájosabb, amelyben Mikula, a mókus és az egyébként Steinbecket olvasó Cincur kisegér helyet cserélve kisebb közúti felfordulást okoz a Százados út sarkán. A mesék láttatásához Timkó Bíbor illusztrációi mondhatni tökéletesek: kedvesen találóak, szépek és nem utolsósorban humorosak, a rajzok apró részletei pedig még ha a gyerekek arcára nem is, de a felnőttekére biztos mosolyt csalnak.
Magvető, 2017, 56 oldal, 2990 Ft
