Film

A bomlás virága

Tonya Nojabrova: Szeretsz?

  • 2024. december 11.

Kritika

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Buli van, házassági évforduló, egy kiüresedett, menthetetlen házasságé, amely hamarosan éppúgy darabjaira hullik majd, mint az ország. Az analógia egyértelműbb nem is lehetne. Kira, a filmrendező apuci és értelmiségi anyuci (a rendszer kegyeltjei: egyiknek látjuk készülő, rémes filmje muszterét, másiknak származása van, mint láttuk) majdnem 17 éves egyetlen leánya megszenvedi élete mindkét keretének felbomlását. Az országénak még örül is, mint mindenki – amíg utcára nem kerülnek a gazdaságtalanul termelő gyárak (egyebek közt a filmgyár) fölöslegesnek nyilvánított dolgozói –, de a biztonság illúzióját nyújtó családja felbomlását képtelen elviselni.

A történet az életbe nagy tervekkel induló Kiráé, aki színésznő akar lenni, de pincérnőként végzi (Karina Himcsuk hitelesen válik csacska, szeretetéhes, környezetéből kiragyogó kamaszból kiábrándult, szürke átlagnővé). Az ő sorsát követjük a sikertelen öngyilkosságtól az őt az életbe visszaráncigáló mentőorvossal való, annak szörnyű társbérletében kibontakozó kapcsolaton, majd ebből a kapcsolatból való menekülésen át a hazakullogásig. Apa már rég elköltözött, ha volt esze, Moszkvába, mert onnan jönnek a jó ajánlatok. És végül Kira is kap egy ajánlatot a család zavarosban halászva magát jól megszedő, és Kirát már régen kerülgető barátjától: „Ilyen szép lánynak nem szabadna dolgoznia. Érted, amit mondok.” Értjük hát.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.