Színház

Szép kontra

Lila Akác Lokál

Kritika

Szép Ernő Lila ákácából Lila Akác Lokál lett a Belvárosi Színház színpadán.

Az ismert szomorú bon mot szerint a szerző az 1940-es évek végén már úgy mutatkozott be, hogy „Szép Ernő voltam”, utalva mellőzöttségére és elfeledettségére. Szép 1953-ban hunyt el, így a szerzői jog örökösei egészen 2023-ig beleszólhattak a műveiből készülő átdolgozásokba, Tasnádi István azonban az idén már szabadon szabhatta-varrhatta a szöveget. Nem először foglalkozott vele, az 1998-ban a Bárka Színházban bemutatott előadásnak ő volt a dramaturgja. Akkor a regényből dolgozott, most a színdarab volt a kiindulási alap. És hát azóta eltelt egy negyedszázad.

A szerző-rendező egy interjúban elmondta: úgy érzi, az eredeti darab felét megette a moly, ráfér a frissítés, ezen felül pedig reagálni szeretett volna a mai közállapotokra, a két világháború közötti időszak iránti nosztalgiára is. Tasnádi Istvánnak nagy gyakorlata van a továbbírásokban, átírásokban (gondoljunk csak a Rozsdatemető második részére a Katona József Színházban), ezúttal azonban a két szerzői világ mintha nem összesimulna, hanem időnként birokra kelne egymással. Az előadásnak azok a részei működnek jól, amelyekben Szép Ernő szövege kerekedik felül. Persze, itt is vannak húzások, egyszerűsítések, az az áradó nyelvi sokszínűség és szépség azonban, ami például a nyitójelenetben Pali (Rohonyi Barnabás) és Manci (László Lili) találkozásánál ránk zúdul, ma is hat és elvarázsol. A két fiatal képekkel, rég hallott szavakkal, rontott, elharapott mondatokkal teli, társadalmi helyzetüket, műveltségüket szépen megvilágító párbeszéde a maga régimódi bájával is élőnek hat. Jól sikerült Bizonyosné, Lola (Járó Zsuzsa) és Pali humorral és iróniával teli, fordított csábítási jelenete is, amelyben a nyitott házasságban élő asszony csak egy következmények nélküli, laza viszonyra csábítaná a szerelmi ábrándokat dédelgető Palit, ő viszont romantikára vágyó lovagként udvarol. Szép Ernő trubadúrlírája ütközik itt a dugjunk egyet, aztán menjünk mentalitással.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.