Tévésorozat

Candide és az elveszett objektivitás

Stephen Belber: Őrület

Kritika

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A való élet zavarossága és nüanszai érintetlenül hagyják ezeket a gondolatrendszereket, épp ettől olyan kielégítők a híveik számára. Az Őrület pedig pontosan ezt nyújtja, s ha nem gondolkodunk rajta túl sokat, még jól is szórakozunk.

Muncie Daniels (Colman Domingo) exprofesszor és aktivista a szervezkedést CNN-szakértésre és szép öltönyökre cserélte. Karrierje épül-szépül – hamarosan önálló esti műsort kap –, miközben a házassága és az aktivista múltjából táplálkozó baráti kapcsolatai lassan haldokolnak. Hogy elmeneküljön a napi nyomás elől és írói ambícióinak hódolhasson, egy pennsylvaniai hegyi házikóban húzza meg magát, de itt sincs sokáig nyugalma: szomszédját feldarabolva találja, a gyilkosok pedig a nyomába erednek a sötét erdőn keresztül. A helyzetet aztán nagyban bonyolítja, hogy az áldozatról kiderül, szélsőjobbos véleményvezér volt, Muncie-t pedig politikai kötődései nyomán rövid úton megvádolják a gyilkossággal.

Az Őrület a sikerültebb Netflix-termékek egyenletességét és simaságát mutatja; tökéletes tempó, remek ritmusban adagolt fordulatok, a bajok csak akkor kezdődnek, amikor a csavarosnak hitt politikai kommentár irányába kalandozunk. A gyilkos indulatokig polarizált amerikai közélet persze kínálja magát az efféle analízisre, de a sorozatnak csak karikatúraszerű ábrázolásra futja (a világtól elszigetelt, fegyvermániás antifa kommuna viszi a pálmát), amihez az Őrület hangvétele nem is eléggé camp.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.