Lemez

A csúcs túl messze van

Muse: Will of the People  

Kritika

Hiába lett a brit zenekarból arénákat megtöltő szuperprodukció, jó ideje nem sikerült igazán fontos albumot letenniük az asztalra. Ám új nagylemezükről, a Will of the People-ről azt állították a megjelenés előtt, hogy korszakos csúcsmű.

A kezdetek óta változatlan felállású Muse-t egy angol kisvárosban, Teignmouthban alapította Chris Wolstenholme basszusgitáros, Dominic Howard dobos és Matt Bellamy gitáros-billentyűs-frontember. Noha a kezdetben Rocket Baby Dolls néven nyomuló tinizenekarnak nem voltak nagyravágyó tervei, néhány év koncertezés után mégis két zeneipari veterán frissen indult lemezkiadójánál landoltak. A zenekar neve már Muse volt, a kiadó pedig a Taste Media, amelyet Safta Jaffery menedzser és Dennis Smith stúdiótulajdonos alapított. Debütáló albumuk Showbiz címmel jelent meg 1999-ben, egészen tisztességes sikert aratott, de ekkor még aligha gondolta volna bárki, hogy a falsetto- és arpeggiomániás Bellamy zenekara pár évvel később végeláthatatlan arénaturnékat fog lebonyolítani.

Az első lemezen már ott volt kissé kiforratlanul minden, ami a későbbi sikerük kulcsa lett: a Muse elég sokat kölcsönzött a klasszikus zenei hagyományokból, a kilencvenes évek zajos gitáros alternatív rockjából, de leg­inkább a Radioheadtől. Némi cinizmussal úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Muse nagyjából azokat a lemezeket csinálta meg, amelyeket a Radiohead készített volna, ha nem fordul el a gitároktól a 90-es évek végén. Egy hazai rockzenész például azt nyilatkozta, hogy amikor a 2000-es évek elején először hallgattak Muse-t a zenekari buszban, elsőre visítva röhögtek minden teátrális zenei gesztuson – és csak később jöttek rá, hogy Bellamyéknak mégis van valami varázsuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.