Lemez

A csúcs túl messze van

Muse: Will of the People  

Kritika

Hiába lett a brit zenekarból arénákat megtöltő szuperprodukció, jó ideje nem sikerült igazán fontos albumot letenniük az asztalra. Ám új nagylemezükről, a Will of the People-ről azt állították a megjelenés előtt, hogy korszakos csúcsmű.

A kezdetek óta változatlan felállású Muse-t egy angol kisvárosban, Teignmouthban alapította Chris Wolstenholme basszusgitáros, Dominic Howard dobos és Matt Bellamy gitáros-billentyűs-frontember. Noha a kezdetben Rocket Baby Dolls néven nyomuló tinizenekarnak nem voltak nagyravágyó tervei, néhány év koncertezés után mégis két zeneipari veterán frissen indult lemezkiadójánál landoltak. A zenekar neve már Muse volt, a kiadó pedig a Taste Media, amelyet Safta Jaffery menedzser és Dennis Smith stúdiótulajdonos alapított. Debütáló albumuk Showbiz címmel jelent meg 1999-ben, egészen tisztességes sikert aratott, de ekkor még aligha gondolta volna bárki, hogy a falsetto- és arpeggiomániás Bellamy zenekara pár évvel később végeláthatatlan arénaturnékat fog lebonyolítani.

Az első lemezen már ott volt kissé kiforratlanul minden, ami a későbbi sikerük kulcsa lett: a Muse elég sokat kölcsönzött a klasszikus zenei hagyományokból, a kilencvenes évek zajos gitáros alternatív rockjából, de leg­inkább a Radioheadtől. Némi cinizmussal úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Muse nagyjából azokat a lemezeket csinálta meg, amelyeket a Radiohead készített volna, ha nem fordul el a gitároktól a 90-es évek végén. Egy hazai rockzenész például azt nyilatkozta, hogy amikor a 2000-es évek elején először hallgattak Muse-t a zenekari buszban, elsőre visítva röhögtek minden teátrális zenei gesztuson – és csak később jöttek rá, hogy Bellamyéknak mégis van valami varázsuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.