Lemez

A csúcs túl messze van

Muse: Will of the People  

Kritika

Hiába lett a brit zenekarból arénákat megtöltő szuperprodukció, jó ideje nem sikerült igazán fontos albumot letenniük az asztalra. Ám új nagylemezükről, a Will of the People-ről azt állították a megjelenés előtt, hogy korszakos csúcsmű.

A kezdetek óta változatlan felállású Muse-t egy angol kisvárosban, Teignmouthban alapította Chris Wolstenholme basszusgitáros, Dominic Howard dobos és Matt Bellamy gitáros-billentyűs-frontember. Noha a kezdetben Rocket Baby Dolls néven nyomuló tinizenekarnak nem voltak nagyravágyó tervei, néhány év koncertezés után mégis két zeneipari veterán frissen indult lemezkiadójánál landoltak. A zenekar neve már Muse volt, a kiadó pedig a Taste Media, amelyet Safta Jaffery menedzser és Dennis Smith stúdiótulajdonos alapított. Debütáló albumuk Showbiz címmel jelent meg 1999-ben, egészen tisztességes sikert aratott, de ekkor még aligha gondolta volna bárki, hogy a falsetto- és arpeggiomániás Bellamy zenekara pár évvel később végeláthatatlan arénaturnékat fog lebonyolítani.

Az első lemezen már ott volt kissé kiforratlanul minden, ami a későbbi sikerük kulcsa lett: a Muse elég sokat kölcsönzött a klasszikus zenei hagyományokból, a kilencvenes évek zajos gitáros alternatív rockjából, de leg­inkább a Radioheadtől. Némi cinizmussal úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Muse nagyjából azokat a lemezeket csinálta meg, amelyeket a Radiohead készített volna, ha nem fordul el a gitároktól a 90-es évek végén. Egy hazai rockzenész például azt nyilatkozta, hogy amikor a 2000-es évek elején először hallgattak Muse-t a zenekari buszban, elsőre visítva röhögtek minden teátrális zenei gesztuson – és csak később jöttek rá, hogy Bellamyéknak mégis van valami varázsuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.