Ez a nyelv attól is izgalmas, hogy a művész időről időre megtöri; például a fáradt, tört színeket pinkkel, majd a neonszerűt egynemű alapszínekkel írja felül, vagy hogy a festményeket kiemeli a síkból. Ami viszont állandó nála, az a köztesség, a kvázi valóság és az absztrakció közötti határ elmosása, a festészeti műfajok (csendélet, enteriőr, tájkép) jellegzetességeinek fluid egybemosása, és mindezen eszközökkel a befogadó pozíciójának elbizonytalanítása.
Most nyolc, kilenc vagy esetleg tíz művet állított ki. A műtárgylistán tíz mű szerepel, de egy (felteszem, okkal) ottjártamkor már nem volt a galéria terében (vagy úgy elbújt a nem megvilágított ficakban, hogy nem vettem észre). Két műve pedig érzésem, címeik és az installálásuk szerint (alig pár centi választja el őket, egyben is nézhető) valójában egyetlen téma (Night is Coming I-II.) kibontása.
A kiállítás címében megidézett memóriahab a memóriahabos matracok alapanyaga, amelyet a NASA fejlesztett ki, hogy az űrhajó fel- és leszállásakor tompítsa a testeket ért ütődéseket. Nagyon rugalmas, körülöleli a testet, ezért válhatott az egyik legnépszerűbb ágybetét-alapanyaggá (mellesleg enyhíti a hát, a váll és a csípő fájdalmait, viszont aktív szexuális tevékenységhez nem a legjobb választás). A kurátori szöveg szerint a memóriahabos matrac egyszerre utal a kiállított, idén készült festmények témaválasztására és Csató művészi „magatartására”, mert ahogy a matracot a testünkre, úgy az elménket is mindennap formára kell hozni. Ez a magyarázat meglehet, elfogadható, de kicsit szofisztikáltabb értelmezések is beleférnének ebbe a keretbe, már maga az emlékezés, illetve az emlékezet meglehetősen tág téma.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
