A depresszív alaptermészetű férfi sikerei közben súlyos szerelmi válságot él át, és miközben sorra nyeri az egyre rangosabb versenyeket, folyton az őt elhagyó Chilenére gondol. Gyötrelmeiben a nő anyja siet segítségére, aki Fokvárosban történelmi kataklizmákat ábrázoló szőnyegek eladásából él, és amolyan önjelölt terapeutaként online videóhívásokban igyekszik rábírni Damient arra, hogy nézzen szembe a múlttal és a súlyos örökséget maga után hagyó apjával. Damien ráadásul egyúttal egy Tashmitum nevű titokzatos applikáció rejtett ügynökeként visszafordíthatatlan állapotú embereket segít át a halálba. Igencsak komplikált, sűrű regényanyag, és Bartók nehezen is találja meg az egyensúlyt.
Amikor közvetlen kapcsolatba lépnek a regény rétegei, a mű meglepően közel kerül a pszichológiai, az intellektuális és az esztétikai giccshez: szárnyaló sakksikereit Damien a szerelmi csalódásból és az apának való bizonyítási kényszerből eredezteti, a fián rémes kísérleteket végző tudós apa kedvenc zeneszerzője ki más lenne, mint Wagner, a Chilenéről ábrándozó, a sakkpartik közben folyton elmerengő, a meccseket szinte mellékesen megnyerő Damien pedig kellemetlenül emlékeztet az öntörvényű, különc zseni romantikus toposzára. Bartók ráadásul számtalan abszurd és groteszk motívumot zsúfol a regénybe, levitáló sakkozóktól egy varjakkal üzengető titkos háttérszervezeten át egy elefántfejű fiúig, mintha csak nem tudná visszatartani kifogyhatatlan ötleteit. Ezek az irracionális részletek önmagukban nagyon hatásosak és hideglelősek, de nem tesznek jót a regény ökonómiájának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
