Nyilván ezt gondosan szem előtt tartva készült el a műnem máig elfénylő két lángoszlopa, Jack Arnold 1959-es remeklése, Az ordító egér és Stanley Kubrick 1964-es Dr. Strangelove-ja: két komédiabőrbe bújt sci-fi (vagy fordítva). Nevezettek persze aligha rokkantak bele a források hajszolásába, de ez mit sem változtat az erejükön, ahogy az ellenkező metódusra szolgáló példák is őket igazolják. Például a Watergate-botrányt oly vitriolosan feldolgozó 1977-es tévésorozat, a Washington zárt ajtók mögött is – készült bár John Ehrlichman A cég c. tényregényéből – akkor a legjobb, amikor Jason Robards vagy Robert Vaughn elengedik magukat a király és fondor lelkületű tanácsadó szerepében – pedig Ehrlichman csak tudta, végtére másfél évet lehúzott a hűvösön Trükkös Dick egyik jobbkezeként a Watergate után.
Legalább ennyire megkerülhetetlen szempont az is – és nem is kever minket semminő ellentmondásba –, hogy efféle művek (megengedőbben: komolyan vehető efféle művek) csak demokratikus országokban születnek, s jobbára azokban is játszódnak. Ám épp ez a kulisszamögöttiség és szabadságérzet ösztönöz leginkább az (ilyen esetekben is csak pártolható) alkotói gátlástalanságra. Dobd el minél messzebbre az agyad, annál jobb filmet csinálsz; akármekkora levegőt veszel ugyanis, akármeddig trénigezel is előtte, a legtöbbször nem tudod elég messzire dobni; fizikai csoda: messze száll, de közel esik le – nincs is jobb bizonyíték erre a citált műveknél.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
