Talán a gyerekek is látják, talán nem; a helyzet mindenesetre reménytelen, mert hiába várjuk, a végén nem érkezik a megmentő, sem apa, sem anya, sem isten. Ha nem is rémülök meg a műtől, akkor gondolkodtasson el, hajszoljon bele a rémképek és tévképzetek útvesztőjébe, miként James a maga hősnőjét. Az eredeti irodalmi mű ugyanis ilyen. Ahogy olvassa az ember, már nem teljesen biztos benne, hogy mitől fél igazán. Leginkább talán attól, amitől a nevelőnő is, hogy tudja, mi történt, s így végső soron magától. A bűntudat abból fakad, hogy érezzük, a bűnről sejtenünk sem szabadna semmit. Ahogy a nevelőnő megfogalmazza (a kisregényben): „Minél többet gondolkozom, annál több minden látok, és minél többet látok, annál jobban félek.”
A kérdésünk tehát nem pusztán annyi, hogy valóban járnak-e kísértetek a kastélyban, vagy az árvák gyámja egy őrültet fogadott-e fel nevelőnőnek. Hanem az, hogy van-e magaslati pont a fikción kívül, ahonnét a kérdés eldönthető; lehetséges-e kívülállóként rámutatni a rejtélyre anélkül, hogy az ítélő maga is részt venne benne. Meg persze az, hogy létezik-e az a totális hatalom, amely erre képes. Henry James kegyetlen játéka arra mutat, hogy nem és nincs: teljeséggel megfoszt attól a bizonyosságtól, hogy a felszín alatt létezne jól strukturált alapja a világnak. Talán Britten is ugyanezt mondaná. A tizenhárom zenészre komponált kamaraopera prológgal és burleszkszerű zongorajátékkal indul, majd fölényes folyékonysággal kezdi beszélni Schönberg tizenkét fokú zenei nyelvét, azt a nyelvet, amelyben nincs dúr és moll, nincsenek tonális kapaszkodók. A csavar fordul egyet mégsem atonális opera, annál fondorlatosabb a szerző: Britten posztmodern tréfája, hogy meggyőz róla: a végén majd hallunk egy szép, kerek dúr akkordot, és minden jó lesz.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
