Könyv

Az igazságnak kín ez a kor

Bán Zsófia: Alétheia él

Kritika

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Egymást kézen fogó generációk, egy jól ismert város alakulása gyorsított felvételen, ahogyan felhők vonulását nézzük valamelyik természetfilmes csatornán. Az idő hosszú lépésre vált. A kérdés másik oldala: lehet-e egy családot röviden elmesélni? Ha igen, hol tesz engedményt a szerző? Kevesebb nemzedéket mutat be? Mindent érintőlegesen említ? Lexikonbejegyzésekben gondolkozik múzeumi tárlatvezetés helyett?

A regény okosan oldja meg mindezt, miközben gondoskodik róla, hogy egy percre se feledkezhessünk meg, micsoda lenyűgöző, óriási intellektuális munkával van dolgunk, olykor erre az intellektuális minőségre még kissé gúnyos fintort is biggyesztve. A karcsú kötetben a családregény szó írásmódja az alcímben erős figyelmeztetés. Nem érdemes a hagyományosra támaszkodnod, kicsi kis olvasó, te itten meg leszel táncoltatva, de ez legalább az első perctől az utolsóig nem titok. Amit olvasol, „(család < regény)”, zárójel, kurzív, értsd meg, butus olvasó, itt elemelés következik. Oda van írva: a család kevesebb, mint a regény, a valóság kisebb az elbeszélésnél, az igazság dőlt betűvel szólít meg bennünket, egyébként meg tök mellékesen – és ekkor még egy mondat el sem hangzott a szövegből.

Pedig micsoda történettel van dolgunk, a szűk terjedelem és a nem is több száz év dacára annyira dúsgazdag anyaggal, hogy szétfeszíti a kereteket, és az ölünkbe a fragmentumok hullanak, törmelék, romok. Ezen töredezettség miatt vagy megfájdul az agyunk, annyira kell figyelnünk, vagy beletörődünk abba, hogy elsőre, másodikra, ötödikre nem világos, mi mihez kapcsolódik, de a végére majd csak összeáll, addig meg hagyjuk magunkat sodortatni. A törmelékfelszín alatt kérlelhetetlenül pontos szerkezetet rejt a szöveg, minden, de minden OCD-precizitással a helyén, a blokkoló elemek sokasága mögött. Erről azonban a történelem tehet, korunknak bizonyos értelemben nincs választása, ilyen ez a poszt-poszt-posztmodern, vagy akár ilyen is lehet.

A címben (is) lévő sűrítés a kulcs, mondjuk csak ki hangosan. És így: a regényben a fordított a sima, a sötét mutatja meg a világost, a halott az élőt. Még a képek sem fotók, hanem csak valami fura technikával létrehozott, leginkább a negatívra hasonlító megformáltság. Mintha csak így lehetne közelebb lépni az élethez, amelyben több körü­löttünk a halott, mint az élő. Bónuszként a mi kicsiségében óriás, külön bejáratú irodalmunk is kikacsint, mert e rét a Léthe réte. Kemény, mi? És még csak most kezdődik a könyv.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.