Egymást kézen fogó generációk, egy jól ismert város alakulása gyorsított felvételen, ahogyan felhők vonulását nézzük valamelyik természetfilmes csatornán. Az idő hosszú lépésre vált. A kérdés másik oldala: lehet-e egy családot röviden elmesélni? Ha igen, hol tesz engedményt a szerző? Kevesebb nemzedéket mutat be? Mindent érintőlegesen említ? Lexikonbejegyzésekben gondolkozik múzeumi tárlatvezetés helyett?
A regény okosan oldja meg mindezt, miközben gondoskodik róla, hogy egy percre se feledkezhessünk meg, micsoda lenyűgöző, óriási intellektuális munkával van dolgunk, olykor erre az intellektuális minőségre még kissé gúnyos fintort is biggyesztve. A karcsú kötetben a családregény szó írásmódja az alcímben erős figyelmeztetés. Nem érdemes a hagyományosra támaszkodnod, kicsi kis olvasó, te itten meg leszel táncoltatva, de ez legalább az első perctől az utolsóig nem titok. Amit olvasol, „(család < regény)”, zárójel, kurzív, értsd meg, butus olvasó, itt elemelés következik. Oda van írva: a család kevesebb, mint a regény, a valóság kisebb az elbeszélésnél, az igazság dőlt betűvel szólít meg bennünket, egyébként meg tök mellékesen – és ekkor még egy mondat el sem hangzott a szövegből.
Pedig micsoda történettel van dolgunk, a szűk terjedelem és a nem is több száz év dacára annyira dúsgazdag anyaggal, hogy szétfeszíti a kereteket, és az ölünkbe a fragmentumok hullanak, törmelék, romok. Ezen töredezettség miatt vagy megfájdul az agyunk, annyira kell figyelnünk, vagy beletörődünk abba, hogy elsőre, másodikra, ötödikre nem világos, mi mihez kapcsolódik, de a végére majd csak összeáll, addig meg hagyjuk magunkat sodortatni. A törmelékfelszín alatt kérlelhetetlenül pontos szerkezetet rejt a szöveg, minden, de minden OCD-precizitással a helyén, a blokkoló elemek sokasága mögött. Erről azonban a történelem tehet, korunknak bizonyos értelemben nincs választása, ilyen ez a poszt-poszt-posztmodern, vagy akár ilyen is lehet.
A címben (is) lévő sűrítés a kulcs, mondjuk csak ki hangosan. És így: a regényben a fordított a sima, a sötét mutatja meg a világost, a halott az élőt. Még a képek sem fotók, hanem csak valami fura technikával létrehozott, leginkább a negatívra hasonlító megformáltság. Mintha csak így lehetne közelebb lépni az élethez, amelyben több körülöttünk a halott, mint az élő. Bónuszként a mi kicsiségében óriás, külön bejáratú irodalmunk is kikacsint, mert e rét a Léthe réte. Kemény, mi? És még csak most kezdődik a könyv.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
