Ki gondolná, hogy ötven évvel később, az egészen másféle valóságshow-k világában (igaz, egy kis színházban, az RS9 Vallai Kertjében) telt házat vonz a róla szóló előadás? És főleg, hogy nem csak hatvanasok-hetvenesek ülnek be rá, akik korábbi tudásuk birtokában izgatottan várják, hogy vajon most is kiugrik-e az a bizonyos Heki kutya a házból, ha hangosan rákiáltanak – de vajon a tinédzserek is érdeklődve nézik a kísérleteket? Pedig nem is az osztállyal együtt, kötelezően vezényelték ki őket. (Az előadást játsszák egyébként az országot járva iskolákban is.)
A szerző maga állította színpadra a művét. Az előadás kerete egy osztálytalálkozó, ahol a professzor tanítványai emlékeznek egykori tanárukra, a nyitó- és a zárójelenet között pedig két fizikaórát és jó pár kísérletet végignézhetünk. Az ismeretterjesztés szándéka erősen érződik a szövegen: a szerző igyekezett minél több életrajzi tényt beleírni. Inkább ügyesnek mondható, mint irodalmi igényű darab született. És ez érvényes az előadásra is, amely megmarad valahol az ismeretterjesztés és a színház határán.
Az osztálytársakat játszó színészeknek (a látott előadásban Magócs Ottó, Vajda Zoltán Richárd, Turák-Szűcs Lili, Angyal Anita) két életkort kell megjeleníteniük: a fizikaórákon iskolások, a keretjátékban felnőttek. Gyereket játszani felnőttként sikamlós pálya, sokszor itt is túlságosan direkt eszközökkel akarják megmutatni a gyerek(es)séget. Egy zseniális tanár esetében is soknak tűnik ennyi folyamatosan csillogó szem és átszellemült lelkesedés. Felnőttként már több lehetőséget és eszközt kapnak az egyénítésre, arra, hogy néhány vonással megjelenítsenek egy-egy tipikus életutat, mint amilyen a külföldre szakadt üzletemberé, a nagy tanáregyéniség hatására a fizikát választó tanárnőé, vagy azé a lányé, akit a gyerekek születése eltérített a pályáról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
