Bernadeta ugyanis – mint a család minden nőtagja – nem egyszerű asszony, átok ül rajta. Képes meglátni mások halálát, amit gyerekként el is mond mindenkinek. Életének utolsó napján a nők egy nagy lakomára készülnek a konyhában. Sütnek, főznek és fülelnek, a nagy pillanatot várják, a halál pillanatát. Később lesz csak gyanús, hogy ezek a nők talán már szintén halottak. Összekeverednek a holtak az élőkkel, a valóság az álmokkal, a múlt a jelennel, mintha minden egyszerre történne. Az idő ebben a történetben nem múlik, hanem egyszerűen: van. Minden pillanat gyötrelmes és visszataszító. Mégis, a könyvben sorjázó folklorisztikus történeteknek mágikus erejük van. A katalán szerző harmadik magyarul megjelent regényében a lélek sűrű, sötét erdejében járunk, vakon tapogatózva, mindenféle furcsa létező és nem létező lények társaságában, a halál útvesztőiben.
Joana egy férfiért könyörgött, de mivel az Egyik nem adta meg, a Másiktól kellett kérnie, attól, aki egy bűzös, szénfekete bika képében jelenik meg előtte. Végül – mint minden ehhez hasonló mesében – Joana kihátrál az ördöggel kötött paktumból, ezért minden gyerek, aki ebben a házban születik, valamilyen hiányossággal kénytelen együtt élni. Az egyiknek hiányzik a segglyuka, a másiknak meg egy darab a szívéből, de van olyan is, aki nem érez fájdalmat. Minden a lehető legsötétebb oldalát mutatja. Nincs feloldozás, mindenki alámerül az emberi lélek legmélyebb bugyraiba, valamint a legkülönfélébb testi fájdalmakba is.
Egy ideig követhetetlen, hogy ki kinek a gyermeke, ki halt meg, illetve ki van még életben, és hogy pontosan kik is azok a nők, akik ebben a folyton bűzlő Clavell házban a lakomára készülnek. A történeteik elmesélése közben hatalmasakat finganak, röhögnek, böfögnek, és olyan ocsmányak (és olyan plasztikusan vannak ábrázolva), hogy szinte érezzük mocskos és zsíros tenyerük lenyomatát a vállunkon. Mégis szerethetők, mert emberiek, és mert valami ősi tudást hordoznak az összetartozás mikéntjeiről, a történetmesélés gyógyító hatásáról, az ösztönösség lehengerlő erejéről és a halálról, ami számukra ugyanolyan természetes része az életnek, mint az evés vagy az alvás. Nincs félelem, nincs eltartás, úgy készülnek a halálra, mint egy ünnepre. Vagy mint a születés csodájára, ami ugyanolyan fájdalmak és jajgatások között megy végbe. Meghalni és megszületni tehát ünnep, sugallja a regény, amelyet olvasva egyszerre érezzük, hogy legyen már vége, és azt, hogy bárcsak örökké tartana. A mű szerint folyton egy hazug mesét mondogatunk magunknak, amely szerint mi csak szemlélői lehetünk a hasonló rémségeknek. Hogy mi nem vagyunk ilyenek, mi normálisak vagyunk, minket nem torzít el a háború, az emberi aljasság, mi nem tudnánk lepaktálni az ördöggel – hiszen nincs is –, nem lennénk képesek a test és a lélek ilyen fokú lezüllesztésére. Csakhogy ez nem igaz. Mélységes mély és sötét a Clavell ház, mint maga a kollektív tudattalan, ahol az olyan történetek fogannak, mint ez is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
