Ezt a jelenséget erősíti számos, a közelmúltban rendezett kiállítás és több kiadvány is, mint például az a pár hónapja megjelent tematikus képzőművészeti album, amelyet a kutatásalapú művészettel foglalkozó fotográfus, Laia Abril gondozott. A gondozást olyan tevékenységként képzelve el, amely képes alakítani a társadalmat formáló hatalmi viszonyokon. A kiadvány bevezetője szerint a gondoskodás mint művészeti gyakorlat a tudatos képalkotást megtámogatva és az emberek közötti kapcsolatokat erősítve hidat épít a sebezhetőség és a kép közé.
A tematikus válogatás egyik alkotója, Cheryl Newman archív képeket gyűjtött ágyhoz kötött emberekről. Semmit nem tudunk meg róluk, csak azt, hogy fekvőbetegek. Egyéni tapasztalataik, amelyek megkülönböztetnék őket egymástól, nem láthatók a képeken. A könyvben szereplő másik alkotó, Robert Andy Coombs, fogyatékossággal élő fotográfus sorozata pedig arra világít rá, hogy az intimitás mindenki életének fontos része. A társadalmilag elkötelezett alkotók aláhúzzák a személyes viszonyok fontosságát, a saját tapasztalatot, és hétköznapi élményeiket több szempontból is igyekeznek bemutatni.
A Kesztyűgyár Nő az erőnk – Nem maradunk láthatatlanok című kiállítás szervezőinek, mentorainak is valami hasonló lehetett a dilemmájuk, amikor belekezdtek a munkába, és tulajdonképpen gondozóként segítették a tárlaton részt vevő, fogyatékossággal élő alkotókat. Olyan folyamatot dolgoztak ki, amely fényképek és szövegek használatával, általánosítások nélkül, a kategóriák feloldásával hozza közel az embereket egymáshoz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
