Az emlékműpályázat kiírását és elbírálását előkészítő folyamat részét alkotta a Budapest Főváros Levéltárában elhangzott tizenkét előadás is, amelyeknek szerkesztett változatát öt, az emlékezetpolitika szakértőivel készült interjú kíséretében e kötetben adták ki.
A fekete borítón Sanja Iveković horvát fotós és installációs művész A Nők Háza című projektjének részlete kap helyet. Az erőszakáldozat arcának maszklenyomata csak minimálisan kivehető, jelképezve azt a hallgatást és láthatatlanságot, amely eddig az áldozatok osztályrésze volt. A kötet legfőbb erénye, hogy leszámol a háborús nemi erőszakkal kapcsolatos közhelyekkel, és komplex tudást ad át.
Ahogyan B. Nagy Anikó művészettörténész több példán keresztül is rámutat: a nemi erőszak kezdettől a kultúránkba ágyazott, és az ókorból örökölt kliséi, toposzai a mai napig táplálják az elkövetőmentegető és áldozathibáztató attitűdöket, még akár az ezekről készült műalkotásokkal foglalkozó tudósok körében is. A hagyományos ábrázolásokban, a Bibliában vagy az antikvitás irodalmában is a nemi erőszak nem az áldozat, hanem annak családja ellen elkövetett sérelem, mintegy tulajdonkárosítás. A nők hangja a klasszikus nemierőszak-történetekben egyáltalán nem hallatszik, a bibliai Dina – B. Nagy szavaival élve – „elkallódik a saját történetéből”, mert a vele történtek csak ürügyet szolgáltatnak a férfiak viszálykodásához. Mint Svégel Fannitól megtudjuk, még az első világháború alatti kárbejelentő íveken is együtt szerepelt az állatlopás és a feleségek megerőszakolása. B. Nagy jelzi, hogy a nemi erőszak kliséi ma is hatnak. 1991-ben például „humoros zsánerképnek” minősített egy kiállítási katalógus szerzője egy olyan festményt, amely egy fekete nővel szembeni erőszakoskodást jelenít meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
