Könyv

Egyébként is részeg

Charles Bukowski: A hétköznapi őrület meséi

Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét? címmel jelent meg 1974-ben a Nagyvilágban Charles Bukowski első novellája hazánkban.

Rákosy Gergely fordította, alig két évvel az Erections, Ejaculations, Exhibitions and General Tales of Ordinary Madness című novelláskötet eredeti megjelenése után. Máig hozzáférhető, de egy nagy baj van vele: nem Bukowski nyelvezetét kapjuk. Ugyanez a szöveg – Ajánlaná az írást mint hivatást? címmel – szerepel a mostani gyűjteményben, amelynek harmincnégy elbeszéléséből harmincegyet Pritz Péter fordított; a maradékot régi fordítótársa, Bajtai Zoltán.

Ezen első novella után az író-költő valami csoda folytán eljutott a világhírnévig, kultszerző lett belőle, a kötetből kultkönyv, amely teljes egészében először jelenik meg magyarul. Pritz biztos kézzel nyúl „Buk” írásaihoz; a mondott kötet a tizenharmadik általa fordított Bukowski (időközben a Cartaphilus, a Trubadúr és a Helikon kiadók is elengedték már a szerelemprojektjét). Újrafordított korábban már megjelent munkákat is (például Vizi Katalin után a Hollywood című művet). Jól tette, mert azóta, hogy lefordította a Posta című regényt, tán a leghíresebbet, szabályosan kikövezte itthon az utat az underground irodalom elviselhetetlen-megunhatatlan iszákosának. (Interjúnkat lásd: Úgy írt, ahogy élt, Magyar Narancs, 2024. augusztus 21.).

Bukowski megosztó szerző: szokás isteníteni, de átkozni is. A német származású amerikai alkoholistát már néhányszor félrerakták, megbotránkoztak rajta. Majd nem értettük, hogy miért nem darálta be a cancel culture, de örültünk neki. Halálának 30. évfordulóján három új kiadás (A város legszebb nője; A hétköznapi őrület meséi; Egy vén kujon további feljegyzései) is megpróbálta újra reflektorfénybe állítani a munkásságát. Ezek közül az első kettő igazán különleges: eredetileg 1972-ben, a City Lights kaliforniai független kiadónál egyetlen vaskos kötetben, majd a ’80-as években szétválasztva jelentek meg. Magyarul pedig még soha, pedig A hétköznapi őrület meséi című, ezekből – hiábavaló módon – összegyúrt filmet a hazai nézők közül is többen ismerhetik. Ha valaki akár csak kicsit is jártas Bukowski univerzumában, tudhatja, milyen egysíkú díszletvilágot kap: adott egy öregedő, tahó és macsó pacák, aki portóit iszik, whiskyt vedel, nagy eséllyel egy bárban vagy a lovin köt ki, klasszikus zenét hallgat, kerüli az embereket, ráizgul mindenféle, hozzá hasonlóan lecsúszott nőre, akikkel, ha szerencséje van, eltölt néhány kellemes vagy kellemetlen percet az ágyban. Már ha valahogyan sikerül hazakerülnie a Los Angeles emigránsokkal és mocsokkal teli negyedében bérelt kecójába.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.