Film

Üzenet

Walter Salles: Én még itt vagyok

  • 2025. március 26.

Kritika

Brazíliáról mindenki a mesés tengerpartra, a karneválra meg a focira asszociál, pedig valaha (50–60 évvel ezelőtt) ott is pontosan olyan embertelen katonai diktatúra volt, mint Dél-Amerika legtöbb országában.

A parlament feloszlatását, a szabadságjogok korlátozását csak részben tudta ellensúlyozni az erőteljes, viszont átmenetinek bizonyuló gazdasági fellendülés (a polgári kormány 1964-es megdöntésének egyik hivatkozási alapja a – kubaihoz hasonló – Brazíliában nem reális kommunista fordulat megakadályozásán túl a nagyon is reális államcsőd elkerülése volt). A zsarnoksággal szükségképpen együtt járó paranoiának több száz agyonvert, halálra kínzott vagy minden bírósági ítélet nélkül egyszerűen kivégzett áldozata volt (Chilében ezres, Argentínában tízezres a nagyságrend). Közülük talán a legismertebb Rubens Paiva mérnök, a puccs idején baloldali parlamenti képviselő, aki bár a katonai hatalomátvétel után röviddel elmenekült az országból, később visszatért, lapot adott ki, titokban támogatta a belső ellenállást. 1971-ben jöttek érte a civil ruhás, ám fegyveres katonák, hogy volna szíves befáradni velük az ottani Andrássy út 60.-ba, addig ők vigyáznak majd népes családjára: asszony, négy gyerek (az ötödik Angliában), háztartási alkalmazott, csak az a tiszteletteljes kérésük van, hogy senki ne hagyja el a házat, amíg a családfő – hamarosan! – vissza nem tér. De a családfő nem tért vissza soha.

Walter Salles (Központi pályaudvar; Egy motoros naplója) komótosan induló filmjét a részletessége okán holmi családi mozinak is vélhetné a tájékozatlan néző, ha nem volna feszültség egy felhőtlen családi ebédben, egy összenevetésben, egy táncban is. Mint a Hitchcock-filmekben: érezzük, hogy valami történni fog, és a megfelelő pillanatban (pontosan a 30. percben, ki van ez már gyakorolva) történik is valami rettenetes, ami szenvedések áradatát indítja el. Másnap beviszik az asszonyt és a legidősebb (15 éves) otthon tartózkodó lányt is. Utóbbit a miheztartás végett, éppen csak hogy megfélemlítsék, de a feleséget pszichológiai terrornak vetik alá: zárkájában a fény csak dereng, viszont a kínzások zaját tisztán hallani, férjéről, lányáról nem kap semmi információt, viszont a fényképük bekerül abba az albumba, amelyet századszorra is átnézetnek vele a mások vérétől mocskos kihallgatószobában, hogy kit ismer fel a rendszer ellenségei közül. Csak hetek után tér haza testileg meggyötörten, ám lelkileg megerősödve, mindenre elszántan, hogy férjét, vagy ami a férjből maradt (sok illúziója nem lehetett) megtalálja. Eunice Paiva, bár megfélemlített barátai közül csak kevesekre számíthat, minden követ megmozgat az igazság kiderítése érdekében, nem hagyja a családját elszegényedni, jogot végez, és ügy­véd­ként az elnyomottak ügyeit képviseli.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.