Film

Üzenet

Walter Salles: Én még itt vagyok

  • 2025. március 26.

Kritika

Brazíliáról mindenki a mesés tengerpartra, a karneválra meg a focira asszociál, pedig valaha (50–60 évvel ezelőtt) ott is pontosan olyan embertelen katonai diktatúra volt, mint Dél-Amerika legtöbb országában.

A parlament feloszlatását, a szabadságjogok korlátozását csak részben tudta ellensúlyozni az erőteljes, viszont átmenetinek bizonyuló gazdasági fellendülés (a polgári kormány 1964-es megdöntésének egyik hivatkozási alapja a – kubaihoz hasonló – Brazíliában nem reális kommunista fordulat megakadályozásán túl a nagyon is reális államcsőd elkerülése volt). A zsarnoksággal szükségképpen együtt járó paranoiának több száz agyonvert, halálra kínzott vagy minden bírósági ítélet nélkül egyszerűen kivégzett áldozata volt (Chilében ezres, Argentínában tízezres a nagyságrend). Közülük talán a legismertebb Rubens Paiva mérnök, a puccs idején baloldali parlamenti képviselő, aki bár a katonai hatalomátvétel után röviddel elmenekült az országból, később visszatért, lapot adott ki, titokban támogatta a belső ellenállást. 1971-ben jöttek érte a civil ruhás, ám fegyveres katonák, hogy volna szíves befáradni velük az ottani Andrássy út 60.-ba, addig ők vigyáznak majd népes családjára: asszony, négy gyerek (az ötödik Angliában), háztartási alkalmazott, csak az a tiszteletteljes kérésük van, hogy senki ne hagyja el a házat, amíg a családfő – hamarosan! – vissza nem tér. De a családfő nem tért vissza soha.

Walter Salles (Központi pályaudvar; Egy motoros naplója) komótosan induló filmjét a részletessége okán holmi családi mozinak is vélhetné a tájékozatlan néző, ha nem volna feszültség egy felhőtlen családi ebédben, egy összenevetésben, egy táncban is. Mint a Hitchcock-filmekben: érezzük, hogy valami történni fog, és a megfelelő pillanatban (pontosan a 30. percben, ki van ez már gyakorolva) történik is valami rettenetes, ami szenvedések áradatát indítja el. Másnap beviszik az asszonyt és a legidősebb (15 éves) otthon tartózkodó lányt is. Utóbbit a miheztartás végett, éppen csak hogy megfélemlítsék, de a feleséget pszichológiai terrornak vetik alá: zárkájában a fény csak dereng, viszont a kínzások zaját tisztán hallani, férjéről, lányáról nem kap semmi információt, viszont a fényképük bekerül abba az albumba, amelyet századszorra is átnézetnek vele a mások vérétől mocskos kihallgatószobában, hogy kit ismer fel a rendszer ellenségei közül. Csak hetek után tér haza testileg meggyötörten, ám lelkileg megerősödve, mindenre elszántan, hogy férjét, vagy ami a férjből maradt (sok illúziója nem lehetett) megtalálja. Eunice Paiva, bár megfélemlített barátai közül csak kevesekre számíthat, minden követ megmozgat az igazság kiderítése érdekében, nem hagyja a családját elszegényedni, jogot végez, és ügy­véd­ként az elnyomottak ügyeit képviseli.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.