A parlament feloszlatását, a szabadságjogok korlátozását csak részben tudta ellensúlyozni az erőteljes, viszont átmenetinek bizonyuló gazdasági fellendülés (a polgári kormány 1964-es megdöntésének egyik hivatkozási alapja a – kubaihoz hasonló – Brazíliában nem reális kommunista fordulat megakadályozásán túl a nagyon is reális államcsőd elkerülése volt). A zsarnoksággal szükségképpen együtt járó paranoiának több száz agyonvert, halálra kínzott vagy minden bírósági ítélet nélkül egyszerűen kivégzett áldozata volt (Chilében ezres, Argentínában tízezres a nagyságrend). Közülük talán a legismertebb Rubens Paiva mérnök, a puccs idején baloldali parlamenti képviselő, aki bár a katonai hatalomátvétel után röviddel elmenekült az országból, később visszatért, lapot adott ki, titokban támogatta a belső ellenállást. 1971-ben jöttek érte a civil ruhás, ám fegyveres katonák, hogy volna szíves befáradni velük az ottani Andrássy út 60.-ba, addig ők vigyáznak majd népes családjára: asszony, négy gyerek (az ötödik Angliában), háztartási alkalmazott, csak az a tiszteletteljes kérésük van, hogy senki ne hagyja el a házat, amíg a családfő – hamarosan! – vissza nem tér. De a családfő nem tért vissza soha.
Walter Salles (Központi pályaudvar; Egy motoros naplója) komótosan induló filmjét a részletessége okán holmi családi mozinak is vélhetné a tájékozatlan néző, ha nem volna feszültség egy felhőtlen családi ebédben, egy összenevetésben, egy táncban is. Mint a Hitchcock-filmekben: érezzük, hogy valami történni fog, és a megfelelő pillanatban (pontosan a 30. percben, ki van ez már gyakorolva) történik is valami rettenetes, ami szenvedések áradatát indítja el. Másnap beviszik az asszonyt és a legidősebb (15 éves) otthon tartózkodó lányt is. Utóbbit a miheztartás végett, éppen csak hogy megfélemlítsék, de a feleséget pszichológiai terrornak vetik alá: zárkájában a fény csak dereng, viszont a kínzások zaját tisztán hallani, férjéről, lányáról nem kap semmi információt, viszont a fényképük bekerül abba az albumba, amelyet századszorra is átnézetnek vele a mások vérétől mocskos kihallgatószobában, hogy kit ismer fel a rendszer ellenségei közül. Csak hetek után tér haza testileg meggyötörten, ám lelkileg megerősödve, mindenre elszántan, hogy férjét, vagy ami a férjből maradt (sok illúziója nem lehetett) megtalálja. Eunice Paiva, bár megfélemlített barátai közül csak kevesekre számíthat, minden követ megmozgat az igazság kiderítése érdekében, nem hagyja a családját elszegényedni, jogot végez, és ügyvédként az elnyomottak ügyeit képviseli.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
