Film

Üzenet

Walter Salles: Én még itt vagyok

  • 2025. március 26.

Kritika

Brazíliáról mindenki a mesés tengerpartra, a karneválra meg a focira asszociál, pedig valaha (50–60 évvel ezelőtt) ott is pontosan olyan embertelen katonai diktatúra volt, mint Dél-Amerika legtöbb országában.

A parlament feloszlatását, a szabadságjogok korlátozását csak részben tudta ellensúlyozni az erőteljes, viszont átmenetinek bizonyuló gazdasági fellendülés (a polgári kormány 1964-es megdöntésének egyik hivatkozási alapja a – kubaihoz hasonló – Brazíliában nem reális kommunista fordulat megakadályozásán túl a nagyon is reális államcsőd elkerülése volt). A zsarnoksággal szükségképpen együtt járó paranoiának több száz agyonvert, halálra kínzott vagy minden bírósági ítélet nélkül egyszerűen kivégzett áldozata volt (Chilében ezres, Argentínában tízezres a nagyságrend). Közülük talán a legismertebb Rubens Paiva mérnök, a puccs idején baloldali parlamenti képviselő, aki bár a katonai hatalomátvétel után röviddel elmenekült az országból, később visszatért, lapot adott ki, titokban támogatta a belső ellenállást. 1971-ben jöttek érte a civil ruhás, ám fegyveres katonák, hogy volna szíves befáradni velük az ottani Andrássy út 60.-ba, addig ők vigyáznak majd népes családjára: asszony, négy gyerek (az ötödik Angliában), háztartási alkalmazott, csak az a tiszteletteljes kérésük van, hogy senki ne hagyja el a házat, amíg a családfő – hamarosan! – vissza nem tér. De a családfő nem tért vissza soha.

Walter Salles (Központi pályaudvar; Egy motoros naplója) komótosan induló filmjét a részletessége okán holmi családi mozinak is vélhetné a tájékozatlan néző, ha nem volna feszültség egy felhőtlen családi ebédben, egy összenevetésben, egy táncban is. Mint a Hitchcock-filmekben: érezzük, hogy valami történni fog, és a megfelelő pillanatban (pontosan a 30. percben, ki van ez már gyakorolva) történik is valami rettenetes, ami szenvedések áradatát indítja el. Másnap beviszik az asszonyt és a legidősebb (15 éves) otthon tartózkodó lányt is. Utóbbit a miheztartás végett, éppen csak hogy megfélemlítsék, de a feleséget pszichológiai terrornak vetik alá: zárkájában a fény csak dereng, viszont a kínzások zaját tisztán hallani, férjéről, lányáról nem kap semmi információt, viszont a fényképük bekerül abba az albumba, amelyet századszorra is átnézetnek vele a mások vérétől mocskos kihallgatószobában, hogy kit ismer fel a rendszer ellenségei közül. Csak hetek után tér haza testileg meggyötörten, ám lelkileg megerősödve, mindenre elszántan, hogy férjét, vagy ami a férjből maradt (sok illúziója nem lehetett) megtalálja. Eunice Paiva, bár megfélemlített barátai közül csak kevesekre számíthat, minden követ megmozgat az igazság kiderítése érdekében, nem hagyja a családját elszegényedni, jogot végez, és ügy­véd­ként az elnyomottak ügyeit képviseli.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jancsics Dávid korrupciókutató: Az Orbán család vagy a Matolcsy-klán működése új jelenség

Jancsics Dávid a Leukémia zenekar gitárosaként a hazai underground zenetörténethez is hozzátette a magáét, majd szociológusként az Egyesült Államokba ment, azóta a San Diego-i egyetem professzora. A magyarországi korrupcióról szóló doktori disszertációját átdolgozva idén magyarul is kiadták A korrupció szociológiája címmel. Erről beszélgettünk.

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.