Film

Üzenet

Walter Salles: Én még itt vagyok

  • 2025. március 26.

Kritika

Brazíliáról mindenki a mesés tengerpartra, a karneválra meg a focira asszociál, pedig valaha (50–60 évvel ezelőtt) ott is pontosan olyan embertelen katonai diktatúra volt, mint Dél-Amerika legtöbb országában.

A parlament feloszlatását, a szabadságjogok korlátozását csak részben tudta ellensúlyozni az erőteljes, viszont átmenetinek bizonyuló gazdasági fellendülés (a polgári kormány 1964-es megdöntésének egyik hivatkozási alapja a – kubaihoz hasonló – Brazíliában nem reális kommunista fordulat megakadályozásán túl a nagyon is reális államcsőd elkerülése volt). A zsarnoksággal szükségképpen együtt járó paranoiának több száz agyonvert, halálra kínzott vagy minden bírósági ítélet nélkül egyszerűen kivégzett áldozata volt (Chilében ezres, Argentínában tízezres a nagyságrend). Közülük talán a legismertebb Rubens Paiva mérnök, a puccs idején baloldali parlamenti képviselő, aki bár a katonai hatalomátvétel után röviddel elmenekült az országból, később visszatért, lapot adott ki, titokban támogatta a belső ellenállást. 1971-ben jöttek érte a civil ruhás, ám fegyveres katonák, hogy volna szíves befáradni velük az ottani Andrássy út 60.-ba, addig ők vigyáznak majd népes családjára: asszony, négy gyerek (az ötödik Angliában), háztartási alkalmazott, csak az a tiszteletteljes kérésük van, hogy senki ne hagyja el a házat, amíg a családfő – hamarosan! – vissza nem tér. De a családfő nem tért vissza soha.

Walter Salles (Központi pályaudvar; Egy motoros naplója) komótosan induló filmjét a részletessége okán holmi családi mozinak is vélhetné a tájékozatlan néző, ha nem volna feszültség egy felhőtlen családi ebédben, egy összenevetésben, egy táncban is. Mint a Hitchcock-filmekben: érezzük, hogy valami történni fog, és a megfelelő pillanatban (pontosan a 30. percben, ki van ez már gyakorolva) történik is valami rettenetes, ami szenvedések áradatát indítja el. Másnap beviszik az asszonyt és a legidősebb (15 éves) otthon tartózkodó lányt is. Utóbbit a miheztartás végett, éppen csak hogy megfélemlítsék, de a feleséget pszichológiai terrornak vetik alá: zárkájában a fény csak dereng, viszont a kínzások zaját tisztán hallani, férjéről, lányáról nem kap semmi információt, viszont a fényképük bekerül abba az albumba, amelyet századszorra is átnézetnek vele a mások vérétől mocskos kihallgatószobában, hogy kit ismer fel a rendszer ellenségei közül. Csak hetek után tér haza testileg meggyötörten, ám lelkileg megerősödve, mindenre elszántan, hogy férjét, vagy ami a férjből maradt (sok illúziója nem lehetett) megtalálja. Eunice Paiva, bár megfélemlített barátai közül csak kevesekre számíthat, minden követ megmozgat az igazság kiderítése érdekében, nem hagyja a családját elszegényedni, jogot végez, és ügy­véd­ként az elnyomottak ügyeit képviseli.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.