...majd odafordul a bőgőshöz, párbeszédet kezdeményez vele, aztán a doboshoz, még a tangóharmonikáshoz és másokhoz is, de egyszer sem alakul ki beszélgetés, nem válaszolnak neki, csak mondják a magukét. A második szólista a számban Richard Köster trombitás, akinek hangszerét elektronikusan szintetizált, többszörözött hangon halljuk ezután sokáig, hiszen a gép (MI) nem is akarja, hogy válaszoljanak neki. A Data Lords Maria Schneider tizenegy tételes nagy műve, amely Grammy-díjat is kapott, két lemezre került: az egyiken a disztópikus, a másikon az idilli ihletésű darabok sorakoznak A digitális világ és a Természetes világunk alcímek alatt.
Schneider közel tíz éve kezdte el zsigeri gyanakvását zenébe önteni annak kapcsán, hogy az akkor Big Data, ma már inkább mesterséges intelligencia névvel illetett fejlemények mennyire veszélyeztetik a természetes(ebb) társadalmi formákat. Aggodalmait erdei sétákkal és versolvasással csillapította. A saját nagyzenekarával öt éve bemutatott szvit a disztópikus sejtéseivel azóta nagyon is reálisnak bizonyult, de Schneider a szépséget még a szorongással teli tételekbe is be tudta csempészni.
A 64 éves karcsú, szőke, életkorát meghazudtolóan friss és dinamikus zeneszerző másfél órán keresztül tizennyolc embert vezényelt egy régimódi zenekari formációban, és rengeteg olyan eszközzel élt, amelyet a jazz átvett az európai klasszikus zenéből: főleg a disszonancia ábrázolásának, majd feloldásának ősi, de érzelmileg mindig hatásos képletét. Azáltal, hogy a kontrasztot és a mimézist visszahelyezte jogaiba, miközben már régóta az emberi gondolkodás géppel helyettesítésének célja mozgatja az ujjainkat a készülékeinken és a piacokat a világban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
