Lemez

Van benne igazság

Gaspard Augé: Escapades

  • - minek -
  • 2021. július 7.

Kritika

A 2010-es évek egyik legfrissebb hangzású, egyben végtelenül szórakoztató formációja, a párizsi illetőségű Justice túlzás nélkül egy egész generációnak tanította meg, hogyan kell újraértelmezni és saját testre szabni az elektronikus tánczenét.

Irónia és reflektált gondolkodás, a hagyományok tudatos dekonstrukciója, rajongás és ikonoklasztia – ez így mind együtt szolgált a két francia, Gaspard Augé és Xavier de Rosnay alkotói filozófiájaként. Más kérdés, hogy a lelkesen felvállalt rockzenei attitűdök és gúnyosan előcitált manírok elektrokontextusba helyezve is csak egy, amúgy zseniális, revelatív, a rajta terpeszkedő ikonikus kereszt szimbólum miatt csak Crossnak nevezett albumra nyújtottak kellő muníciót 2007-ben. A kissé túlérett, már-már modoros zenékkel jelentkező progrock, diszkó és szintipop elődöket egyszerre megidéző későbbi lemezeik (köztük a 2011-es Audio, Video, Disco) ugyan tisztesen megcsinált és tökéletesen vállalható próbálkozások voltak, de forradalminak egyáltalán nem nevezhető sem a hangzásuk, sem a hatásuk.

Miután lassan öt éve hiába várunk új Justice-albumra (a legutóbbi a 2016 őszén megjelent Woman volt), különösen örömteli, hogy Gaspard Augé elkészítette az első szólólemezét, amely úgy folytatása a Justice munkásságának, hogy közben külön bejáratú alkotói módszerének és egyedi preferenciáinak köszönhetően nem kelti az önismétlésnek még a látszatát sem.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.