Könyv

Zsilipelt sodródás

Závada Péter: Gondoskodás

  • Gondos Mária Magdolna
  • 2021. július 7.

Kritika

Változásokkal teli, sajátos pályát ír le – a raptől a színházi szövegeken át a versekig – Závada Péter lírikusi ténykedése a 2012-es első kötete óta. Ezt láthatjuk természetes alakulásnak, de alkotói program szerinti fejlődésnek is. Ám, ha egy költészetnek deklarált célja van, könnyen keveredhet gyanúba.

A Gondoskodás sem egyvonalú, belső perspektívái, bőséggel kijelölt irányai vannak. Egyik legszembetűnőbb vonása a művészettörténeti és az egzisztencialista, hermeneutikai hagyomány, azaz a létre vonatkozó múlt századi bölcseleti gondolkodás reciklálása, aminek célja nem valamiféle számvetés, inkább az észlelhető kulturális folyamatok megértésének igénye hívja elő.

A költői dikció (ahogy korábban is) a monológ irányába mutat, de nem a Szijj Ferenc-féle (s Borbély Szilárd nevezte) „aszketikus monológ” hagyományára támaszkodik. A Závada-féle monologikusság nem követi szigorúan sem a verstárgyak analízis általi megtisztítását, sem azt a romantizáló beszédmódot, amelyik a személyesség megformálását tűzi maga elé. Így e kis kötet egy radikálisan saját beszédmód kidolgozásának igényét jelzi. Mintha egy-két kézjeggyel próbálna egységessé válni. Nyelvileg bőséges játékát látjuk a kortárs költők számára olykor ijesztő minőségeknek, mint pl. a fennköltség, a groteszk. Aztán van, amire (még) nincs is szavam: „Nászutas vidrák sodródnak / egy ismeretlen nyelv zsilipjei felé.” (Állatregény)

A Gondoskodásban a vers leginkább a beszélői önmérsékletnek a játéktere. Zsilipelt sodródás. A versek fölött mintha ott lebegne egy kedves, nem fenyegető „vigyázz a szádra!”, valamiféle restrikció, amitől szikárabb lesz a nyelv maga is, de mégsem vész ki belőle az életöröm, s úgy viszonyul a szövegekhez, mint a kötethez a védőborítója. Nem fedi le teljesen, rajta van a szerző neve, a könyv címe is. A külső védőborító fekete eleganciájával jelzi az egész kötetet jellemző kifinomultságot, mely nem fed mindent, ami „alatta” van. Ez a gyönyörű, beszédes borító kapcsolatba hozható a koronavírus-járvány áldozatai miatt érzett közösségi gyásszal, illetve ráirányíthatja a figyelmet arra, amit a szociológia csak láthatatlan munkának, a jellemzően nők végezte, és alul- vagy ki nem fizetett munkák egyikeként nevez gondoskodásnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.