Magyar Narancs: Jó ideje hajókon dolgozik. Hogyan lett kapitány?
Pia Klemp: Hét éve kezdtem el hajón dolgozni. A Sea Shepherd természetvédő szervezethez csatlakoztam, hogy a Déli-sarkon folyó bálnavadászat ellen harcoljak, és véget vessek az illegális halászatnak. Hálókat szedtünk ki a tengerből, akadályoztuk a halászokat, azon dolgoztunk, hogy épen maradjon a tengeri környezet. Nem tengerész családból származom, messze születtem a tengertől, az aktivizmusom révén jutottam el a hajózáshoz. Azóta viszont szinte mindig hajón voltam, és amikor letettem a szükséges vizsgákat, végre kapitány lettem.
MN: A hajózás úgymond férfiszakma, hogyan tudott érvényesülni?
PK: Igaz, hogy ez férfiak uralta szakma, de szerencsémre én mindig is aktivista hajókon dolgoztam, és a munkatársaim kifejezetten nyitott gondolkodásúak voltak. Ez teljesen más, mint amit a kereskedelmi hajózásban tapasztalnak a legénység nőtagjai.
MN: A kiélezett helyzetekben sem érezte, hogy a legénység tagjai jobban hallgattak volna férfi kapitányra?
PK: Az esetek 99,9 százalékában azt éreztem, hogy a legénységem tisztel. A mi hajóinkon nem volt ezzel baj.
MN: Nagyobb kihívás a legénységet vegán étrendre szoktatni?
PK: Igen, azzal még nem jártam sikerrel. Dolgoznunk kell rajta.
| ||
MN: Kikből áll a hajó legénysége?
PK: Sokféle ember van nálunk, a világ minden tájáról. Akad, akit a humanitárius munka motivál, másokat a politikai meggyőződés hajt. Vannak hivatásos tengerészek, egészségügyi munkatársak, fordítók és újságírók, önkéntesek és főállású aktivisták is. Az utóbbiak hosszabban velünk tudnak maradni, mások szabadságot vesznek ki azért, hogy velünk dolgozhassanak. De én magam sem voltam állandóan a hajón.
MN: Az ideje mekkora részét töltötte a fedélzeten?
PK: Amíg a Földközi-tengeren voltunk, addig nagyjából a felét. Általában két bevetést csináltam egymás után, majd ugyanennyit töltöttem távol a tengertől.
MN: Milyen hosszú egy bevetés?
PK: Nagyjából két hét.
MN: És mit csinált a bevetések között?
PK: Sokat utaztam. Más ügyekben is aktív vagyok, fontosak nekem az állatjogok és a környezetvédelem. Amikor a szárazföldön vagyok, ezekkel az ügyekkel is próbálok foglalkozni.
MN: Összefüggenek egymással?
PK: Természetesen. Mindez a pusztítás ugyanarra a problémára vezethető vissza: az imperialista kapitalizmusra. Mindannyian ebben a kapzsiságra, erőszakra és meghunyászkodásra épülő rendszerben kényszerülünk élni, és az ebből fakadó elnyomás vezet a környezet, az állatok és az emberek szenvedéseihez.
| ||
MN: Regényében (szeptember elején jelenik meg a Lass uns mit den Toten tanzen, azaz Táncoljunk a halottakkal c. könyve Németországban, ebben az elmúlt évek tapasztalatait írja meg fikciós keretben – a szerk.) arról ír, hogy a tengerre szállást követően a legénység nagy része elvonul hányni, majd órákra eltűnik. Mennyire viselik nehezen az újoncok a hajózás megpróbáltatásait?
PK: A tengeribetegség sokakat kikészít, de szerencsére pár nap alatt túl vannak rajta. De vannak más gondok. Nagyon meg tudja viselni az embert mindaz, amit a hajón lát és hall, ráadásul sokan a partról is hoznak magukkal terheket. Meg tudja keseríteni az életünket a hatóságok kiszámíthatatlansága is. Sokat segít ilyenkor pusztán az a tudat, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk. Rengeteg szörnyűséggel találkozunk, de tudjuk, hogy ezek a mi jelenlétünk nélkül is megtörténnek. Mi pedig legalább tudjuk, hogy keményen harcolunk azért, hogy valamelyest javuljon a helyzet. Ez rengeteget segít abban, hogy fel tudjuk dolgozni ezeket az élményeket.
MN: Pszichológusok is segítenek?
PK: Vannak csodálatos pszichológusok és terapeuták, akik ingyenesen felajánlották szolgáltatásaikat a legénységnek. Ha valaki úgy érzi, hogy terápiára van szüksége – akár hónapokkal a bevetés után is –, van, aki segít.
MN: Mi hajtja, amikor mentőakciókra indul?
PK: A szolidaritás, az a gondolat, hogy nem kényszeríthetünk embereket ilyen helyzetbe. Nem nézhetjük tétlenül, hogy elviselhetetlen körülményeket idézünk elő a hazájukban, majd nem tesszük lehetővé nekik, hogy biztonságos és legális útvonalakon Európába jussanak.
A borzalmas embercsempészek kénye-kedvére hagyjuk őket. Én személy szerint nem vagyok humanitárius alkat, nem segítőként tekintek magamra, hanem próbálom egyenrangú félként kezelni a menekülőket. Nem is tekintem őket áldozatoknak. Vagyis annyiban mindenképpen áldozatok, hogy ki vannak téve mindannak a szenvedésnek, ami ide vezette őket. De közben ezek az emberek – ha nem is tudnak róla – mind aktivisták. Hiszen minden esélytelenség és minden nyomás ellenére élnek a szabad mozgás jogával, és harcolnak azért, hogy ne ragadjanak bele abba a szörnyű helyzetbe, amelybe belekényszerítették őket.
MN: Hogyan zajlott egy küldetés?
PK: Miután elhagytuk a kikötőt, célba vettük a líbiai partot. A hajók nagyjából 25 mérföldre, vagyis 40 kilométerre a líbiai partoktól irányt váltottak, és keletről nyugatra, majd nyugatról keletre cirkáltak. A part mentén radarokkal, távcsövekkel és csónakokkal kutattunk a menekülők után. Eleinte az úgynevezett mentési koordinációs központ is adott nekünk koordinátákat – ez volt az az olasz hatóság, amely a segélyhívásokat fogadta a Földközi-tengeren. De egy évvel ezelőtt megváltozott a helyzet, most már mindez sokkal bonyolultabb.
MN: A csempészek elindítják a menekülőket a rozzant csónakokban, ők meg pár mérföld után elakadnak és várják a megmentőket?
PK: A csempészeket nem érdekli, hogy ezek az emberek életben maradnak-e vagy sem. Az meg végképp nem, hogy eljutnak-e Európába. Elveszik a pénzüket, aztán belekényszerítik őket a csónakokba. Sokszor fegyverrel, mert rengeteg menekülő megijed, amikor meglátja, mennyire rossz állapotban vannak a csónakok, amelyeken össze kell zsúfolódniuk. Vannak, akik ellenkeznek, de aztán rájönnek, jobb a tengeren „szerencsét próbálni”, mint a parton golyót kapni. A hajók állapota és túltelítettsége szinte lehetetlenné teszi, hogy kormányozzák őket, nincs navigációs felszerelés, miközben Málta és Olaszország – azaz a két legközelebbi európai part – nagyon messze van. A legtöbb csónakkal lehetetlen célba érni; ha egy kicsit is hullámzik a tenger vagy fúj a szél, akkor tulajdonképpen végük van. Sokszor az üzemanyag sem elegendő a szárazföldig. Szóval a biztos halálba küldik őket.
| ||
MN: A szélsőjobbos vélemények szerint a menekültek azért szállnak fel ezekre a hajókra, mert tudják, hogy valaki úgyis megmenti őket.
PK: Ezek az emberek menekülnek és az életükért küzdenek. Sokan közülük a szubszaharai Afrikából jönnek, és évek óta úton vannak, rengeteget szenvednek. A hajóra szállás előtt pedig hónapokat töltenek Líbiában őrizetben. Nincs más választásuk.
MN: Mennyi idejük van a kimentésükre?
PK: Ez helyzetfüggő. Vannak olyan csónakok, amelyek stabilabbak – hiába nem lehet őket kormányozni –, és vannak, amelyek nagyon hamar süllyedni kezdenek. Ha a menekültek a vízbe kerülnek, akkor már nagyon kevés idő marad, hiszen nincs mentőmellényük, és az átélt megpróbáltatások után annyira gyengék, hogy – még ha tudnak is úszni – nem sokáig tartják magukat. Ha már a vízben vannak, akkor nagyon kevés az idő.
MN: Mennyi embert sikerült megmentenie?
PK: Úgy becsülöm, hogy azokon a missziókon, amelyeken én is részt vettem, öt-hatezer embert sikerült a hajón vendégül látnunk.
MN: Mennyibe kerül egy küldetés?
PK: A hajó üzemeltetése nem olcsó, egy küldetés nagyjából 30 ezer euróba kerül.
MN: Ezt adományokból fedezik?
PK: Igen, a hajók tulajdonosai gyűjtik hozzá az adományokat.
MN: A küldetéseket a hatóságok is drágítják. A könyvében megemlíti azt az esetet, amikor egy német hadihajó személyzete elégette a mentőmellényeiket. Ez valami biztonsági intézkedés volt?
PK: Nem kellett volna elégetniük, csak keresztbe akartak nekünk tenni. Az történt, hogy miután a hajónk már tele volt, átadtuk a megmentett emberek egy részét ennek a német hadihajónak. A személyzet tagjai pedig ahelyett, hogy visszaadták volna a mentőmellényeket, úgy döntöttek, hogy inkább elégetik azokat, és megszakítanak velünk minden kommunikációt.
MN: Előfordul az is, hogy a hatóságok együttműködők?
PK: Volt rá példa, hogy egy hadihajó vagy a parti őrség valamelyik hajója hajlandó volt nekünk segíteni. Talán azért, mert őket is zavarja ezeknek az embereknek a kilátástalan helyzete. Az is lehet, hogy valamiféle tengerészbecsület játszott közre. De rengetegszer elzárkóznak az együttműködéstől, mostanra pedig számos hadihajót áthelyeztek a Földközi-tenger déli részéről az északira, hogy még véletlenül se találkozzanak menekültekkel. Az olasz parti őrség sem járőrözik már a tengernek ezen a részén, és véget ért a Frontex (az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség – a szerk.) Földközi-tengeri missziója is.
MN: A politika változása hogyan befolyásolta a munkájukat?
PK: Olaszországban már az előző kormány is zargatott minket, és megpróbálta akadályozni a munkánkat. Aztán a legutóbbi választáson Matteo Salvini fasiszta pártja nagy befolyást szerzett, s ezzel tarthatatlanná vált a mentőhajók helyzete. Havonta hoznak új rendeleteket, csak azért, hogy nehezítsék a mentőhajók dolgát. Elzárják előlük a kikötőket, lefoglalják a hajókat, bírságokat rónak ki. (Egy augusztusi tervezet szerint akár egymillió euróra is büntethetik a mentőhajók kapitányát, ha olasz vizekre hajózik – a szerk.)
MN: Mennyi civil mentőhajó volt a Földközi-tengeren?
PK: Nagyjából egy tucat, de az elmúlt két évben látványosan csökkent a számuk – részben az Európa irányából jövő, politikailag motivált zaklatások miatt, részben a hajók lefoglalása miatt, továbbá azért is, mert az úgynevezett líbiai parti őrség is rendkívül agresszívan lép fel ellenük. Mára alig maradt valaki.
| ||
MN: Mi történik így a menekültekkel?
PK: Vagy vízbe fulladnak, vagy visszatoloncolja őket a líbiai parti őrség, hogy ott aztán újból őrizetbe vegyék, megerőszakolják, kínvallatásnak vessék alá vagy akár meggyilkolják őket.
MN: De semmi sem riasztja el őket attól, hogy útnak induljanak Európa felé.
PK: Napjainkban 70 millió ember menekül a lakóhelyéről – ez közel kétszer annyi, mint egy évtizeddel ezelőtt. Rengeteg országban dúl háború, éhínség, és van számos további körülmény, amelyek pokollá teszik az életüket. Senki nem ülne fel egy ilyen csónakra, és nem rakná fel a gyerekét, ha nem gondolná azt, hogy így biztonságosabb helyre juthat, és nyugodtabb életet kezdhet. Azt is látjuk, hogy a menekülthullám nem szűnik meg, csak az útvonalak változnak. Az EU és Törökország 2016-os megállapodása után egyre kevesebb ember indult a török–görög határon át Európába, most meg – épp amiatt, hogy a líbiai útvonal ennyire problémás lett – Marokkóból próbálnak Spanyolországba jutni az emberek.
MN: Tud mesélni a megmenekített emberekhez fűződő személyes élményeiről?
PK: Rengeteg élményem van. Nagyon erős, bátor és csodálatos emberekkel találkoztam, nehéz egyet közülük kiválasztani. Talán azt a fiút említeném, aki egy pszichés problémákkal küzdő, állandó rémképektől szenvedő, nagyon rettegő fiatal sráccal utazott. Megkérdeztem, hogy a testvére-e – de nem, útközben akadt rá. Teljesen más országból indult, egy olyan városból, amiről még csak nem is hallott addig, de úgy érezte, hogy nem hagyhatja egyszerűen az út szélén… Nem hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Már akkor is iszonyatosan nehéz ez az út, ha valaki csak önmagáért felel, ő meg magára vette a barátjával járó felelősséget is.
MN: Tudja, mi történik a menekültekkel, miután partra érnek?
PK: Amíg a missziók tartottak, legtöbbjük Olaszországba került, ahol táborokban szállásolták el őket, nagyon rossz körülmények között. Páran hosszú várakozás után kapnak papírokat, másokat rögtön kitoloncolnak. A szörnyű helyzetük miatt sokan közülük arra kényszerülnek, hogy drogot áruljanak, a nők sok esetben kénytelenek prostituálni magukat.
MN: A hajóján utazók további sorsát követte?
PK: Nem.
MN: A könyvében említi, hogy a tengerben talált holtakat mentőmellényekkel jelölik meg. Miért teszik ezt?
PK: Mert fontos, hogy ne legyenek elfelejtve. Holttesteket nem tudunk felvenni, mert nincs hűtőberendezésünk. De fontosnak tartjuk, hogy ne hagyjuk az embereket egyszerűen eltűnni, és szeretnénk arról is beszámolni, hányan halnak meg a tengeren. Hiszen amit nem látunk, vagy amit nem dokumentálunk, az meg se történt. Próbálunk azonosításra alkalmas jeleket keresni rajtuk, hogy legyen valami esély megtudni, kik voltak ők, majd a mellényekkel megjelöljük azt a helyet, ahol meg lehet őket találni. Utána elküldöm a koordinátákat az illetékes hatóságoknak, akik ezt követően rendszerint nem csinálnak semmit. Mi meg reménykedünk abban, hogy ezáltal lehetőséget tudunk adni a családjuknak, hogy megtudják, mi történt velük. Szeretnénk, ha az emberek nem tűnnének el nyomtalanul a Föld színéről.
MN: Ha nincs hűtőberendezésük, mit tesznek azokkal, akik a hajón halnak meg?
PK: Vannak halottas zsákjaink a hajón, de amikor én a fedélzeten voltam, ilyen szerencsére nem történt. Egyszer kihúztunk a vízből egy kisfiút, akit az orvosaink nem tudtak újraéleszteni. A környező hajók nem akarták átvenni tőlünk a testét, így végül be kellett raknunk a mélyhűtőbe.
MN: Miután megmentették az embereket, mennyi ideig tart, mire partra is tudják őket juttatni?
PK: Ez függ attól is, mekkora a hajó, és mennyi ember van rajta. Két évvel ezelőtt, amikor a haditengerészet és a parti őrség is sűrűn járta a vizeket, megpróbáltuk az embereket átadni nekik, hiszen ezek sokkal nagyobb hajók – és hát azért is fizetik őket, hogy életeket mentsenek. Akkoriban egy-két napot töltöttek a mi hajónkon a menekültek, ami így is nagyon hosszú idő, hiszen rengeteg ember zsúfolódik össze nagyon kis helyen, és nagyon nehéz biztosítani az ellátásukat, azt, hogy mindenki kapjon elegendő ételt, vizet, és a higiéniai szükségleteiket is ki lehessen elégíteni. Később rosszabb lett a helyzet: arra kényszerültünk, hogy magunk szállítsuk őket partra – ami nemcsak rengeteg időt és pénzt igényel, de hatalmas pszichés megpróbáltatás is a hajón lévő embereknek. Most még rosszabb a helyzet: van, akik heteket várnak, amíg egy európai kikötő engedélyt ad arra, hogy partra tegyék az embereket.
MN: Mekkora egy mentőhajó?
PK: Az első hajóm, a Iuventa egy régi halászhajó, körülbelül harminc méter hosszú volt. A legénysége 14 fős volt, és előfordult, hogy 400 ember zsúfolódott össze rajta, ami azt jelentette, hogy lépni sem lehetett a fedélzeten. A második hajóm, a Sea-Watch 3 ötven méter hosszú, és 22 fős a személyzete, ez valamivel több embert tud felvenni. De tudni kell azt is, hogy ezeken a hajókon jórészt csak a nyílt fedélzeten van hely, így az emberek ki vannak téve az esőnek, a szélnek és a hullámoknak.
MN: És a többi mentőhajó?
PK: Az SOS Méditerranée segélyszervezet új hajója, az Ocean Viking hetven méter hosszú, szóval elég nagy. A többi hasonló méretű, mint a mi hajóink.
MN: Carola Rackete, a Sea-Watch 3 másik kapitánya – akit idén nyáron őrizetbe vettek az olasz hatóságok, miután engedély nélkül kötött ki Lampedusa szigetén – azt mondta a Der Spiegelnek: felmerült a gyanú, hogy a hajó egyes utasai megfertőződhettek tuberkulózissal, amíg arra vártak, hogy végre kikössenek. Önöknél is előfordultak fertőző betegségek?
PK: Szerencsére nekem soha nem kellett ennyire sokáig várnom, hogy kiköthessek. Egyszerűen nincs kapacitásunk arra, hogy ennyi embernek rendszeres mosakodási lehetőséget vagy kellően higiénikus vécéket biztosítsunk. Ez nem egy óceánjáró, ahol 500 ember is kényelmesen elfér. Amikor az európai hatóságok nem hagyják, hogy partra tegyük ezeket az embereket, vagy nem veszik át tőlünk a menekülteket, mindenkit nagyon komoly kihívások elé állítanak. Nemcsak egészségügyi, de pszichés kihívások elé is. Ezek mind sérült, traumatizált emberek, akiket arra kényszerítenek, hogy a tengeren vesztegeljenek, és azt kell érezniük, hogy sehol nincsen számukra hely.
MN: A közösségi médiában sokan támadták a mentőakciókat, és a könyvében is említi, hogy szitkozódó levelekkel van kitapétázva az irodájuk. Szemtől szembe is érték már támadások?
PK: Az utcán még nem támadt rám senki. Úgy érzem, ezek mind olyan emberek, akik a számítógépük mögé bújva írják a fröcsögő e-mailjeiket, de arra valószínűleg nem vennék a bátorságot, hogy a szemembe is mondják, amit gondolnak.
| ||
MN: Nemrégiben a Die Linke egyik rendezvényén tartott beszédet Németországban. A párt a brandenburgi tartományi választásokra készülve azt ígéri, ha a kormánykoalíció részévé válnak, akkor Brandenburg saját mentőhajót küld a Földközi-tengerre. Érzi a német politikai pártok támogatását?
PK: Egyáltalán nem. Ha valami borzalmas történik, akkor a politikusaink arról beszélnek, hogy nem lenne szabad embereknek a tengerbe fulladni, de ezek üres szavak, konkrét cselekedetek nincsenek. Valószínűleg akad pár politikus, aki egyetért velünk, támogatja a mentőakciókat és szeretné, ha a menekülők biztonságos útvonalakon jutnának Európába, de a pártok – és főleg a kormánypártok – részéről nem tapasztalunk semmilyen támogatást.
MN: Angela Merkelt sokan dicsérik, amiért négy évvel ezelőtt befogadta a Magyarországon rekedt menekülteket. Benne sem lát reményt?
PK: Egyáltalán nem. Ő is annak a pártnak a tagja, amelyik a kapitalizmus szekerét tolja és a fegyvergyártásból profitál. Hiába játszik kulcsszerepet az Európai Unióban, nem akar segíteni azoknak az országoknak, amelyek a Földközi-tenger partján fekszenek, és támogatásra lenne szükségük. Helyette azon dolgozik, hogy megközelíthetetlen erődöt csináljon Európából.
| Névjegy A biológus végzettségű Pia Klemp hat évig a Sea Shepherd természetvédő szervezet hajóin dolgozott, majd 2017-ben egy német civil szervezet, a Jugend Rettet egyik hajójának kapitányaként kezdett életeket menteni a Földközi-tengeren. A Iuventát 2017 augusztusában foglalták le az olasz hatóságok, azzal az indokkal, hogy a legénység a mentőakciók során „elősegítette az illegális migrációt”. Azóta sem kapták vissza. Ezt követően Klemp a Sea-Watch nevű civil szervezet hajóját, a Sea-Watch 3-at vezette, de ügyvédei tavaly augusztusban azt tanácsolták neki, hogy maradjon távol egy ideig a küldetésektől, mivel az olasz hatóságok 2018 nyarán eljárást indítottak a Iuventaegykori legénysége ellen. Ha bűnösnek találják őket „az illegális migráció támogatásában”, akár húsz év börtönt, és megmentett menekültenként 15 ezer euró büntetést is kiróhatnak rájuk. Ha Klemp akár csak egyetlen további nem uniós állampolgár életét is megmenti a tengeren, azonnal letartóztathatják Olaszországban. A vádirat szerint a Iuventa legénysége együttműködött az embercsempészekkel, és a mentések után visszajuttatta a líbiai bűnözőkhöz a gumicsónakokat – ám a londoni Goldsmith University kutatói az ügyet kivizsgálva arra jutottak, a vádaknak semmi alapjuk nincs. A Iuventa legénysége félmillió eurós jogi költségekre és 3–4 évig elhúzódó eljárásra számít. Miután Klemp visszatért Németországba, tavaly megalapította a Solidarity at Sea civil szervezetet, és megírta második regényét, amely szeptember elején jelenik meg németül. Idén júliusban Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere a város legrangosabb kitüntetését, a Grand Vermeilt adományozta Klempnek és a júliusban átmenetileg őrizetbe vett Carola Rackete hajóskapitánynak. Ám Klemp nem fogadta el a díjat. Nyilatkozatában arra hivatkozott, hogy mindez csupán képmutató gesztus Hidalgo részéről, aki politikusként maga is menekültellenes politikát folytat. |
