Így mélázik az Utas és holdvilág tenyérbemászóan szépelgő főhőse, Mihály, akinek ehhez hasonló mondatai máig erősen formálják a magyarok Olaszország-képét. A két régió határán fekvő Cortona közigazgatásilag még Toscanához tartozik, olyannyira, hogy itt játszódik a Napsütötte Toszkána című regény és film, amely az utóbbi időben alkalmasint még Szerb Antal regényénél is jobban formálja a magyarok Olaszország-képét. Lényegét tekintve azonban umbriai város ez: nem dombtetőre, hanem hegyoldalba épült, és az egészet belengi a szerzetesrend szelleme. A hegy tetején nyugszik a ferences szent, Cortonai Margit, a város számos templomának egyike pedig Krisztus keresztjének egy darabját és Szent Ferenc fontos relikviáit is őrzi. Ennek oldalában fut egy utca, a mindent lebíró turistarohamok egyik fő útvonala, ahol először késztettek megállásra a menekültek. A régi kolostorépület falán két nagy alakú fotó: az egyiken életnagyságú, riadt tekintetű férfiak és asszonyok kecmeregnek ki a görög partokra, a másikon egy közeledő csónaknak integet egy magányos fiú. Alatta eldobott mentőmellények tornyosulnak.
| ||
Ahogy a nemzetközileg is jegyzett fotófesztivál (Cortona on the Move) képei ezen az egyrészt szakrális jelentésű, másrészt viszont a vendéglátózás által uralt terepen megidézik a menekültek megpróbáltatásait, az a magyar szemnek nagyon radikálisnak tűnik. Nálunk a közterek a menekültellenes uszítás terepei, a katolikus egyház óvakodik az empátia látványosabb gesztusaitól, a turistáknak fenntartott helyek és információk pedig végképp kerülnek minden kínos kérdést, hiszen akármilyen társadalmi probléma csak elterelné a figyelmet a gondtalan gulyásozásról.
Az igazi meglepetés azonban Assisiben ér. A hegyoldalra kapaszkodó kőváros amolyan katolikus pláza: minden második házban a vallásos áhítat tárgyi kellékeit próbálja eladni valaki a legnagyobb hőségben is megállíthatatlanul lüktető tömegnek. A Szent Ferenc-bazilika azonban ebben a közegben is meg tudta őrizni a méltóságát. A pompás épületegyüttes nem csupán a ferences rend székhelye, hanem az északi félteke egyik fontos spirituális központja, ahol a pápák mellett a többi világvallás legmagasabb rangú vezetői is rendszeresen vizitálnak – ahogy a kerengőben látható, a párbeszédet ünneplő kiállítás is mutatja. Miután a gépfegyveres katonák átvizsgálták a cuccainkat és beléptünk volna a Giotto freskóival díszített templomtérbe, a bazilika bejárata előtt egy csónakba ütközünk. Nem látom nyomát, hogy bárki művészeti alkotásként tekintene erre a tárgyra, pedig elsőrangú installáció. Olyan ready-made, amely egyrészt a lehető legaktuálisabb kérdésekről beszél, és képes párbeszédbe lépni a környezetével, ugyanakkor utalásrendszere időtlen és egyetemes.
| ||
Először zavarba ejti a befogadót, akinek addigra már mindenről a kereszténység jut eszébe, és a csónak motívumát könnyedén be is tudja illeszteni ebbe a gondolati körbe. A megtépázott fadeszkák, a lepattogzott festék azonban gyanúsan mai és mulandó ezen a helyen, ahol minden hétszáz éves és az örökkévalóságnak készült. A kis tájékoztató tábla azután szembesít a csónak történetével: 9 menekült érkezett meg a fedélzetén Lampedusába 2014 márciusában, a parttól 3 kilométerre mentette ki őket a parti őrség. Azokban a napokban 7 szíriai menekült fulladt bele az Égei-tengerbe, 42 jemeni az Ádeni-öbölbe, 251 kongói pedig az Albert-tóba – folytatja a leírás, amelyből kiderül: a készítők szándéka szerint ez a névtelen csónak jelképez minden hajót, amely célba ér és amely elsüllyed, és minden embert, aki segítséget kér. „A félelem elvakít, és arra sarkall, hogy lezárjuk a határokat” – írják, pedig nemcsak terroristák jönnek Európába, hanem szenvedők százezrei is, akiken segítenünk kell.
Szent Ferenc szülőhelyén ez a gondolkodás épp annyira természetesen hat, mint amennyire meghökkentő egy olyan országból nézve, ahol a jobboldali-keresztény publicisztika nagyjai már szinte leplezetlen gyűlölettel írnak a másik Ferencről. Arról a pápáról, aki azt mondta: az elhagyatott kolostorokat nem eladni kell, hogy az egyház pénzt kapjon érte, hiszen „azoknak az épületeknek nem minket, hanem Krisztus testét kell szolgálniuk – és Krisztus teste: a menekültek”. A ferencesek komolyan vették e szavakat, és áprilisban az Assisitól északra található Santissima Annunziata-kolostorba 13 afrikai menekültet költöztettek be a két ott élő szerzetes mellé, akik ezután együtt gondoskodnak a 15. századi épületről – de ebbe már nem megyünk bele, úgysem hinné el senki.
