A konföderációs szobrok eltávolítása miatt kirobbant véres, már halálos áldozatot is követelő tüntetések és ellentüntetések hívták fel a figyelmet arra, hogy az amerikai emlékezetben még korántsem egységes a néhai Dél, a Konföderáció, a polgárháború és az azt követő rekonstrukció megítélése. Vajon miért emeltek oly sok évig szobrokat a déli szecesszió (elkülönülés) egykori katonai és polgári vezetőinek, s ha már ott állnak, miért kéne őket eltávolítani? A Konföderáció megítélése és emlékezete körül zajló mai vitában még mindig a 150 évvel ezelőtti álláspontok csapnak össze.
Erős kézzel
Először éppen Észak és Dél 1861–1865-ös polgárháborúja alatt lett nyilvánvaló, hogy a gigantikus konfliktus nem zárulhat egyszerűen a status quo helyreállításával: uniós győzelem esetén át kell alakítani a Dél teljes politikai és társadalmi rendszerét, s ehhez szükség lesz az ország alkotmányos rendjének átformálására is. A rekonstrukciónak nevezett folyamat az emancipatorikus politika (a polgárháborút követően előbb Északon, majd idővel Délen is többségbe kerülő) hívei szerint ez mindenekelőtt nem csupán a fekete rabszolgák felszabadítását jelentette, hanem polgárjogaik, benne szavazati joguk teljes körű biztosítását – e gondolat a polgárháborút megelőzően is csupán a rabszolga-felszabadítás radikális abolicionista híveinek kis részére volt jellemző. Kezdetben még az unió vezetői sem gondolkodtak a rabszolgaság végleges és azonnali felszámolásáról, ez az álláspont csak később, fokozatosan, sokszor éppen a fájó északi vereségek nyomán változott meg. Maga Abraham Lincoln elnök 1863. január 1-jén (néhány héttel Robert E. Lee tábornok konföderációs csapatainak fényes fredericksburgi győzelme után) kiadott emancipációs proklamációjában szabaddá nyilvánította a Konföderáció akkori területén élő mind a 3 millió rabszolgát, akik szabadságukat ténylegesen akkor nyerhették el, ha megszöktek vagy az unionista csapatok elérték lakóhelyüket. Figyeljünk a rendelkezés jól megfogható opportunizmusára: nem vonatkozott az unió oldalán maradt rabszolgatartó államokban (Missouri, Kentucky, Maryland, Delaware) élő rabszolgákra! Őket csak az amerikai alkotmány 1865 decemberében elfogadott 13. kiegészítése tette szabaddá. Sokak szerint éppen Lincoln korlátozottan érvényesülő proklamációja volt a rekonstrukció első állomása, s ezt a gyakorlatban a még a háború vége előtt elfoglalt és katonailag megszállt konföderációs államokban (Tennessee, Louisiana, Arkansas) létrejövő unionista-republikánus irányzatú katonai és civil kormányzatok próbálták ki. A rekonstrukció történetét az elejétől kezdve megszabta, hogy maga Lincoln, aki az egyre radikálisabb megoldások híve lett, s kései beszédei szerint már elfogadta a minden felszabadított fekete rabszolgát megillető választójogot, merénylet áldozatául esett még a déli kapituláció előtt. Utóda, egykori alelnöke, Andrew Johnson szerint pedig Észak és Dél konfliktusa le is zárul a főbb háborús célok, azaz az unió egységének politikai-alkotmányos helyreállítása, illetve a polgárháború közben megfogalmazott új célja, a rabszolga-felszabadítás nyomán. Johnson értelmezésében (ami azért is érdemel figyelmet, mert átmeneti politikai veresége után jó másfél évszázadra ez lett az uralkodó álláspont) a legfontosabb a két oldal gyors megbékítése, a háborús sebek begyógyítása. Ennek érdekében el kell fogadni minden olyan déli (például Lee tábornok) politikai szerepét, esetleg hivatalviselését, aki szerepet játszott a Konföderációban, de elfogadja az új status quót. Johnson elnök hamar konfliktusba is került pártja, a republikánusok radikális emancipációs politikát követelő többségével, akik az északi államokban földcsuszamlással felérő győzelmet arattak a kongresszusi választásokon. Bár az elnök vétókkal próbálta megakadályozni, a radikális republikánus többség sikeresen hozott létre olyan intézményeket, mint a Felszabadítottak Irodája (Freedman’s Bureau), s 1867-ben sikerült elérniük az átfogó rekonstrukciós politika beindítását. Erőfeszítéseiket támogatta, hogy az 1868-as elnökválasztáson Ulysses S. Grant, a polgárháború győztes tábornoka aratott diadalt, aki a következő nyolc év során következetesen támogatta a délen zajló rekonstrukciót. Ennek értelmében az exkonföderációs déli államok polgári kormányzatait eltávolították, s a helyükre átmenetileg katonai vezetés került. Majd immár a feketék választójoga alapján (viszont a Konföderáció idején polgári és katonai hivatalt viselők kizárásával) megtartott választások nyomán, a helyben élő, felszabadított és az északról érkező szabad feketék és fehérek (a carpetbaggerek) és a rekonstrukciót támogató déli fehérek (scalawag) részvételével jöttek létre feketék és fehérek által ún. „bikolor”, multietnikus kormányzatok, a 11 néhai konföderációs állam közül tízben. S ezek az iskolarendszer, a jóléti intézmények és az infrastruktúra, különös tekintettel a hajózás és vasúti közlekedés fejlesztésével próbáltak lendületet adni a Dél társadalmi és politikai fejlődésének.
Az elveszett ügy bajnokai
Csakhogy a rekonstrukciós politika teljes kudarcot vallott. Ezt nem csupán a rekonstrukció utólag kárörvendő ellenzői állítják egészen napjainkig, de manapság is így véli számos kiváló, a Konföderáció iránti nosztalgiával cseppet sem vádolható történész, így az időszakról számos könyvet jegyző, sokszor neoabolicionistaként emlegetett Eric Foner.
E kudarcnak persze számos oka lehetett, leginkább az, hogy heterogén politikai és társadalmi csoportok fura koalíciója szegült szembe, mely erők összeroppantották a radikális republikánus kormányzatokat – mind a déli államokban, mind magában Washingtonban. A legnagyobb visszhangot persze a fehér szupremáciát visszavágyó erőszakcsoportok szervezett és spontánnak tűnő akciói, a faji és politikai alapú gyilkosságok, gyújtogatások, csoportos, néha pogrommá fajuló lincselések és a különböző fehér halálbrigádok működése keltette. S az utóbbiak közül csupán egy volt a mai terrorista mozgalmakhoz hasonlóan csak lazán kapcsolódó sejtekben, afféle franchise alapon működő Ku-Klux-Klan. Valójában hasonló erőszakos, fegyveres paramilitáris csoportok tucatjai működtek a Délen. Magát a jó ideig Nathan Bedford Forrest (a polgárháború hírhedt konföderációs lovastisztje) névleges vezetése (Grand Wizard, azaz Fővarázsló) alatt működő Klant ugyan katonai erővel sikerült visszaszorítani (jut eszünkbe: a nézeteit élete végén revideáló és klanos múltját megtagadó Forrestnek egy egész emlékparkot szenteltek Memphisben!), ám az exkonföderációs erők fegyveres ellenállása az egész rekonstrukció alatt eleven maradt. S az állandó véres terror gyakorlatilag lehetetlenné tette a feketék politikai jogainak tényleges gyakorlását.
Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a csalást és erőszakot sem nélkülöző választások nyomán mindenhol ismét a demokrata párti kormányzatok kerültek hatalomra, amelyek igyekeztek visszacsinálni az emancipációs politika valamennyi intézkedését és egyben buzgón ápolták is a Konföderáció, az „elveszett ügy” emlékét. Külön fejezetet érdemelne, hogyan lett az annak idején az emancipációs politikát erőltető republikánus pártból az utóbbi évszázadban megismert, sokszor kőkonzervatív erő, s miként váltak a demokraták igen lassú politikai evolúció nyomán a mai, inkább progresszívnek („liberálisnak”) tetsző párttá!
A rekonstrukció számára nem csupán a déli politikai háttér elolvadása volt végzetes, de északon is elfogyott a közvélemény jelentős részének támogatása. Nem is csak a délen tomboló faji erőszakról szóló hírek bizonytalanították el az emancipáció híveit, de a központi Grant-kormányzat korrupciós botrányai és a déli carpetbagger rezsimekkel kapcsolatos korrupciós vádak is apasztották az emancipációs politika hitelét. Végül az 1873-as tőzsdepánik s a nyomában támadt gazdasági válság erodálta végleg a rekonstrukció politikai hátországát, s Grant után rendre olyan elnökök kerültek hatalomra, akik többé-kevésbé osztották Johnson megbékítést célzó nézeteit. S a nemzeti egység helyreállítása nevében engedték, hogy a déli fehér dominanciájú kormányzatok érvényesítsék a maguk sajátos igényeit. És mindennek bizony a feketék politikai jogait, sőt a jelenlétüket a nyilvánosság minden formájában, a társasági életben és mindennapokban is korlátozó ún. Jim Crow-törvények meghozatalán és a tömeges faji erőszak, a lincselések minden törvénynek ellentmondó eltűrésén túl része volt egyfajta konföderációs emlékkultusz létrehozása is. Ebben a néhai déli szövetség követeléseiből semmi sem maradt, elvégre a neokonföderációs mozgalomból már hiányzott az elszakadás vágya (ahhoz persze ragaszkodtak, hogy eleiknek igenis alkotmányos joguk volt elszakadni az uniótól, amiben még igazuk is lehetett). A legfontosabb a nem kis pátosszal megfogalmazott, bár kissé homályos karakterű déli értékek megőrzése, erős ressentiment-nal, a sérelmek rituális felhánytorgatásával párosulva, ezek között helyet kaptak a polgárháború pusztításai, majd az északiak, a déli árulók és a feketék rekonstrukciós „terrorja”, ami ugyebár jogos ellenreakciókat váltott ki. Ezt a finoman fogalmazva is megengedő értelmezést évtizedeken, sőt egy bő évszázadon át elfogadta az északi politikai elit is, sőt sok tekintetben a mainstream kultúrának is része lett ez a fajta, a Konföderáció iránti nosztalgiát és a rekonstrukció kemény elutasítását egyesítő déli szegregációpárti, revizionista emlékkultúra.
Neves példákat lehetne hozni a filmtörténetből is: D. W. Griffith 1915-ben bemutatott Egy nemzet születése című filmjében sikerült valamennyi déli posztkonföderációs toposzt egyesíteni, az ostoba, ám szexuálisan agresszív (persze feketére festett arcú fehérek játszotta) feketéktől kezdve a Ku-Klux-Klan hősként feltűnő tagjaiig. A film nem csupán hatalmas sikert aratott az Egyesült Államok minden fertályán (Woodrow Wilson, a „pacifista” elnök egyik kedvence volt!), de egyben inspirációt adott a Ku-Klux-Klan újraalapítására – még ugyanabban az évben. A feketéket, zsidókat, kommunistákat/szocialistákat, katolikusokat, liberálisokat és alkoholfogyasztókat egyaránt az ellenségei közé soroló Klan egyes becslések szerint többmilliós társadalmi szervezetté nőtte ki magát a húszas évek elejére, s láthatóan igen komplex ellenségképpel felruházott támogatói már nem kis részben a néhai Észak frusztrált és félelmektől űzött polgárai közül kerültek ki. Ezekben az években teljesedett ki a maga valójában a konföderációs kultusz is: Eric Foner egy interjújában maga is felhívta a figyelmet arra, hogy a most ledönteni kívánt konföderációs szobrokat nem közvetlenül a polgárháború idején emelték (a rekonstrukció idején ilyen elképzelhetetlen lett volna), de még nem is a Jim Crow-törvények, a feketék teljes szegregációjának megalapozásával egy időben. A legtöbbjüket az 1920-as években avatták fel, amikor egész Amerikát hatalmába kerítette az identitás elvesztésétől való hisztérikus félelem, s mindjárt megnőtt a „nemes tradícióit” őrző Dél becsülete is. A néhai Dél katonai vezetői ekkortájt kerültek be az amerikai hadtörténet panoptikumába: elvégre ezzel a gesztussal az akkorra már verhetetlennek, minden háborújában diadalmas ármádiának kikiáltott uniós sereg legyőzőit is sikerült beemelni a militarista hagyományba. A széles körben művelt hagyományőrzés, a csaták újrajátszása is fontos szerepet játszik az emlékezetkultúrában, elvégre a gyakorlat már eleve azt sugallja, hogy itt nemes ellenfelek küzdelme zajlott, ahol mindenki csupán a hazájáért küzdött, s a harcmezőn már elenyészik, mi is volt a konfliktus kiváltó oka, pláne, ha arról még a történészek is vitatkoznak.
Szívesen írnánk azt, hogy az emancipációs politika mára konszenzussá vált az Egyesült Államokban, de mint azt a legutóbbi elnökválasztás nyomán hivatalba került Trump elnök politikai hátországa és harcias támogatóinak demonstrációi sugallják, ez koránt sincs így. A hagyományos értelmezésű, körvonalazatlan hátterű, ugyanakkor nem kicsit rasszista déli nosztalgia iránti megértés máig sem múlt el, s a mostani kormányzat, pláne annak feje már számos gesztust is tett ebbe az irányba. Ugyanakkor az emancipációért folytatott sok évtizedes küzdelem immár az emlékezetpolitikában is érződik, s érvényesülhetnek a fekete (afroamerikai) társadalom saját múltértelmezései.
S ez az újdonsült kultúrharc még élesebb lesz attól, hogy összekapcsolódik a mai amerikai progresszívek Trump iránti mély gyűlöletével. A neokonföderációs erők (és egyéb széljobbos szövetségeseik) máris a rekonstrukció borzalmának újraéledéséről, PC-terrorról és a fekete nacionalizmus nyomulásáról beszélnek. Ugyanakkor e tárgyban is idézhetnénk Eric Fonert, aki a mai progresszív értelmezés szerint vállalhatatlan nézeteket képviselő konföderációs vezetők és katonai parancsnokok szobrainak ledöntése helyett azt javasolja, hogy állítsák fel melléjük híres fekete szabadságharcosok emlékműveit, például a rabszolgák és szabad feketék 1831-es virginiai felkelését vezető, utólag kivégzett Nat Turnerét.
