A fegyverek szava – új orosz katonai doktrína

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. január 10.

Külpol

Az orosz védelmi doktrína 2014-es átírása csupán az egyik állomása egy jelentős folyamatnak, melyben Oroszország önmagát végképp a nyugati demokráciák ellenségeként határozza meg. Éppen úgy, miként 1989 előtt a Szovjetunió.

Decemberben Vlagyimir Putyin elnök bejelentette: módosításokat hajtottak végre az orosz katonai doktrínán. Ez nem lepett meg senkit, még ha az aktus nem illeszkedik is az utóbbi idők hangos moszkvai kardcsörtetéseinek sorába, a változtatás ugyanis alig több apróbb kozmetikázásnál. Mindez megerősíti azt a feltételezést, hogy bár a putyini vezetés szeretne komolyabb – és nacionalista támogatói számára látványosabb – válaszokat adni az általuk „nyugati kihívásként” aposztrofált biztonsági kockázatokra, ehhez komoly forrásokra lenne szükség, amikkel Oroszország e pillanatban nem rendelkezik.

A dokumentum szerint egy Oroszország elleni átfogó támadásnak ma nincs valószínűsége, ugyanakkor olyan fejlemények történtek a világban, amelyek keresztezik az orosz érdekeket – ezért szükséges a doktrína „frissítése”. A szöveg persze egyértelműsíti: az orosz szándékok továbbra is „tisztán védelmiek”, Moszkva kerülni akarja még a látszatát is, hogy kezdeményező legyen egy potenciális konfliktusban.

A dokumentum gyakorlatilag két, orosz szempontból globális kihívásra koncentrál. Az egyik a terrorizmus veszélyének fokozódása – e tekintetben Moszkva aggodalmai láthatóan mérsékeltebbek. Számára ennél sokkal fontosabb az orosz-nyugati viszony elhidegülése, és az a tény, hogy a NATO megváltoztatta eddigi magatartását Oroszországgal szemben. 2014 áprilisa óta megszűnt minden érintkezés a nyugati védelmi rendszer valamint az orosz véderő között, mindössze nagyköveti, illetve olykor államfői szinten van formális egyeztetés vagy éppenséggel hangos vita.

false

Moszkva számára elsősorban az okoz gondot, hogy – washingtoni kezdeményezésre és az iráni ballisztikus rakétafenyegetések miatt – a Baltikumban elhárító-rendszert állított fel a NATO. E rendszer egyrészt ellenőrizni képes a teljes európai orosz légteret, illetve az ottani katonai fejleményeket is, másrészt tény, hogy komoly védelem a három balti országnak, sőt Lengyelországnak is az oroszokkal szemben.

A doktrínamódosítást inspirálta az is, hogy a nyugat a NATO-t potenciálisan bármikor megnyithatja olyan új tagok előtt, amelyek egykor az orosz, majd a szovjet birodalmi érdekszférához tartoztak. Jó ideje Moszkva igényt formál arra, hogy ezek szuverenitásának fokát ismét maga szabhassa meg. Az az érv, hogy Putyin nem szeretne a határai mentén NATO-tankokat látni, tulajdonképpen e szándék diplomatikus kifejeződése, hisz önmagában véve ez üres frázis. Az orosz határnál ugyanis már rég megjelenek azok a bizonyos tankok Lengyelországban (a Kalinyingrádi területnél, a volt német Memmel-vidéknél), illetve a balti államok NATO-tagságával. E tankok ottani megjelenése azonban semmiben sem tették veszélyesebbé az életet Moszkva számára; épp ellenkezőleg, stabilizálták az adott (balti) államok belső viszonyait, így azok orosz polgárai is nagyobb biztonságot és uniós mozgási lehetőséget élvezhetnek.

Persze, tudjuk, néhány hete az ukrán parlament nagy többséggel megszavazta, hogy az ország NATO-tagságért folyamodik, ahogyan azzal is tisztában van mindenki, korábban maga Angela Merkel német kancellár gyakorolt nyomást Kijevre, hogy az elálljon ettől. Ám azóta Moszkva kiszakította Ukrajnából a Krímet, és a Donyecki-medencére rászabadította az általa támogatott és felfegyverzett szakadárokat, így a NATO-tagság nemcsak az ukránok számára került más megvilágításba, hanem Washington, Brüsszel, Berlin számára is.

Az új orosz doktrína reagálás arra is, hogy a nyugati titkosszolgálatok az ötvenes-hatvanas évek óta nem látott szívóssággal kezdtek bele az orosz katonai és polgári hírszerzés hálózatainak felszámolásába. Bár a nyilvánosság manapság kevéssé tapasztalhat látványos eseményeket – szemben az Anna Chapman (alias: Anja Kuscsenko) vezette kémhálózat 2010. júniusi felgöngyölítésével –, a nyugati elhárítások szempontjai s a számukra kiadott instrukciók alaposan megváltoztak.

Horogra akadtunk

 

Fotó: Ria Novosztyi / MTI

Mit jelent valójában a transzatlanti szövetséghez tartozó tömb számára az orosz katonai doktrína átírása? Nem sokat, hiszen a moszkvai szándékok már rég megváltoztak, s azok sokkal rosszabbak mindannál, mint amit e doktrína tükrözni képes. Lezárult az a fejezet, amit az 1993-as védelmi doktrína nyitott meg – az első a szovjet blokk összeomlását követően –, ami még arra a feltételezésre épült, hogy a NATO együttműködése Moszkvával a 21. század legtermészetesebb, egyben legörvendetesebb lehetősége. Nem véletlen, hogy ezt a doktrínát 2000-ban felváltotta egy új, majd 2010-ben ismét egy másik, hogy elérkezzünk a legújabb, 2014 decemberében szignált verzióhoz.

Ezek az évszámok azok számára is beszédesek, akik egyébként nem követik naponta figyelemmel az oroszországi, illetve a világpolitikai eseményeket. 2000-ben Putyin – Borisz Jelcin váratlan lemondását követően – Oroszország megbízott elnöke lett. 2010-ben a már említett kémbotrány kipattanásával nyilvánvalóvá váltak a moszkvai ellenséges intenciók, s a Kreml viszonya a nyugattal ismét megpecsételődött. A doktrína 2014-es így pusztán egy újabb állomás ebben a jelentékeny folyamatban, amelyben Oroszország önmagát végképp a nyugati demokráciák ellenségeként határozza meg. Éppen úgy, miként 1989 előtt a Szovjetunió.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője

Neked ajánljuk