„Ma burkoltabb formában folytatódik” - Stephen Eric Bronner politikai filozófus az előítéletes gondolkodásról

szerző
B. Simon Krisztián
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Rutgers Egyetem professzora arról beszélt, hogy mi a közös a különféle előítéletekben, és miért a gyűlölködés a legegyszerűbb válasz minden problémára.

Magyar Narancs: Idén kiadott legújabb könyve a bigott emberről szól. Mit érdemes tudni róla?

Stephen Eric Bronner: Az elmúlt években rengeteg jó könyvet írtak a szexizmusról, a rasszizmusról, az antiszemitizmusról, de ezek jó része elmulasztotta együtt kezelni az előítéletek problémáját. Pedig nagyon ritkán fordul elő, hogy az előítéletes ember csak egyetlen csoportot utál. Ezek az emberek általában több csoport ellen uszítanak – ez ugyanúgy igaz a nácikra, mint a Ku-Klux-Klanra. Ezért azt vizsgáltam, mi a közös a különféle előítéletekben. E tempó pszichológiai gyökere a projektálás (mások okolása olyasmiért, amiért mi vagyunk a felelősek – a szerk.) a hisztéria és a paranoia. Van filozófiai vetülete is: a kötődés a mítoszokhoz, az összeesküvés-fetisizmus és a fanatizmusra való hajlam.

MN: A bigott mennyire válogat szabadon az előítéletek között? Egy rendes magyar antiszemita gyűlöli a romákat, az arabokat vagy a perzsákat viszont mintha kedvelné.

SEB: Gondolom, azért szeretik az arabokat, mert abból indulnak ki, hogy az arabok utálják a zsidókat. Nincs olyan bigott ember, aki minden létező előítéletet magáévá tenne. Az Egyesült Államokban például az antiszemitizmus soha nem volt annyira súlyos probléma, mint a feketék és más színes bőrű csoportok elleni rasszizmus. Ami érthető is. Az Egyesült Államokban a rabszolgaság volt a politikai testet, a body politic-ot pusztító úgymond rákos daganat. A bőrszínek szembeállítása még a külpolitikára is hatással volt, hiszen kevés olyan háborút folytatott az Egyesült Államok, ahol közvetlenül fehér népek ellen harcolt volna. Inkább a dél-amerikai, latin országokkal került konfliktusba. De az amerikaiak harcainak nagy része még a II. világháborúban is a Csendes-óceánon zajlott, a japánok ellen. Nem azt állítom, hogy az Egyesült Államokban egyáltalán nincs antiszemitizmus, de az sokkal marginálisabb, kevésbé pusztító, mint a színes bőrűek iránt érzett gyűlölet.

false

MN: Mégis mely csoportokat tekinthetünk antiszemitának Amerikában?

SEB: A Ku-Klux-Klan mindenképpen annak nevezhető, bár a „zsidókérdés” náluk is csak másodlagos volt. Volt egy náci párt is a harmincas években, és akadtak egyes személyek, akikre mint híres antiszemitákra emlékezhetünk. Henry Fordot például még a Mein Kampf is említi, ő terjesztette Amerikában a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit.

MN: Nemrégiben elterjedt az a hír, hogy a Ku-Klux-Klan a feketék és a zsidók körében is toborozna.

SEB: Mára nem sok maradt az egykori Ku-Klux-Klanból, és az efféle kijelentéseknek egyetlen céljuk van: hogy a szervezet bekerüljön végre megint a hírekbe. Az 1870-es évektől az 1960–70-es évekig a KKK tömegmozgalom volt, több millió taggal. Népes felvonulásokat tartottak a húszas években Washingtonban, és mind­addig nagy hatásuk volt a közvé­leményre, amíg a polgárjogi mozgalmak és Martin Luther King hatására meg nem változott valami a társadalomban. Az első nagy amerikai filmet (Amerika hőskora) is a KKK-ról forgatták, és meglehetősen pozitív képet festett a szervezetről. D. W. Griffith híres műve jól ábrázolja a bigott emberre jellemző projektálást: a film szereplőinek az a mániájuk, hogy a fekete férfiak fehér nőket erőszakolnak meg, holott a valóságban fehér férfiak erőszakolták meg a fekete rabszolganőiket. Ezek a – nem mindig tudatos – félelmek ­legitimálják a bigott személyek gyűlölködését. Ugyanez volt megfigyelhető a náciknál is: a zsidókat gyilkossággal, a média manipu­lá­lásával, titkos társaságok létrehozásával, szervezkedéssel vádolták, miközben épp a titkos faj­védő szervezetek, mint a német Thule Társaság vagy a francia cagoulard-ok művelték ezt.

MN: Hisznek a propagandisták a saját propagandájukban?

SEB: Valamilyen szinten igen. A bigottság, az előítélet ugyanis nem egyes személyek iránt érzett gyűlölet, hanem világnézet. Az ilyen ideológia pedig érdekekhez igazodik. Max Weber terminusa, az elektív affinitás szerint kapcsolat van bizonyos eszmék, mentalitások és társadalmi osztályok között. Ez nem azt jelenti, hogy egy adott osztály minden tagja ugyanazt gondolja, de a legtöbbjük ­ideológiája közös. Ennek köszönhető, hogy a bigottság mint ideológia legtöbbször a jobboldali, ­reakciós mozgalmakra jellemző. Ezek a mozgalmak a társadalom kevésbé tehetős rétegeit szólítják meg, például az agrárszektorban dolgozókat és a kispolgárokat. E csoportok félnek a modern gazdasági folyamatoktól, és attól is, hogy az a világ, amiben ők felnőttek, elmúlik, és az újat más csoportok alakítják ki. Az Egyesült Államokban a republikánusok radikálisabb szárnya, a Tea Party egy ideologizált képet dédelget az ame­rikai múltról, amelyben a fehér férfiak előjogokat élveztek, a nők a konyhában maradtak, a melegek legfeljebb négy fal között voltak melegek, a színes bőrű emberek pedig csak alantas munkákat végeztek. Szerintük ekkor mindenki boldogabb volt, hiszen mindenki azt csinálta, ami neki igazán testhezállt. Nem csoda, hogy a hatvanas években a déli államokban azt mondogatták a fehérek: semmi baj sem volt itt a „mi négereinkkel”, amíg nem jöttek az északi jenkik, és fel nem hergelték őket.

MN: Ők lennének a modernizáció vesztesei – de Henry Ford? Róla ezt aligha állíthatjuk.

SEB: A társadalom minden részében találni előítéletes embert, és azt se szabad elfelejteni, hogy manapság a bigott sok esetben rejtőzködik. Ma ugyanis kevésbé elfogadott, ha valaki nyíltan bigottnak, rasszistának vagy szexistának mutatja magát, ezért burkoltabb formában folytatódik a rasszizmus és a szexizmus. A Tea Party tagjai azt mondják, hogy nem azért ellenzik azokat a törvényjavaslatokat, amelyek a jóléti államot erősítenék és javítanák a feketék helyzetét, mert bajuk van ezekkel a csoportokkal, hanem mert fontosnak tartják a személyes felelősségvállalás erősítését. Akkor sem a melegeket gyűlölik, állítólag, amikor a melegházasságot ellenzik – csak a hagyományokat szeretnék megőrizni. A bigott manapság bizonyos szerepeket vesz fel: az ájtatos hívőét, az arisztokratáét vagy a kisvárosi, vidéki srácét. Ezek a szerepek arra szolgálnak, hogy legitimáljanak bizonyos előítéleteket. Henry Ford a provinciális és az elitista személy fura keveréke lenne, ha ma élne.

MN: Miből állnak ezek a szerepek?

SEB: Ha a vakbuzgó vallásosak szerepét vizsgáljuk, elég azokra az evangéliumi keresztényekre vetni egy pillantást, akik a Korán elégetésére buzdítanak, vagy a katolikus egyház fanatikusaira, akik az abortusz és a reprodukciós jogok ellen harcolnak. Izraelben az ortodox zsidók nyomására fogadják el a legdurvább reakciós törvényeket, és hoznak létre újabb telepeket a palesztin területeken. Az elitistákon pedig azokat az embereket értem, akik elutasítják a pozitív diszkriminációt, ellenzik a deszegregációt, vagy azt, hogy a kisebbségeknek kedvezzünk az oktatásban, mert azt gondolják, attól csökkenne az oktatás színvonala. A provinciális típus büszkén hirdeti vidékről hozott értékrendjét, és egy nem létező múltbeli közösséget ünnepel, amelyben a fehér férfiakat még megkérdőjelezhetetlen tisztelet övezte. A bigott ember arra számít, hogy e szerepkörökben ki tud vívni magának valamiféle megbecsülést, hiszen a vallásosság, az arisztokratizmus vagy a tiszta vidéki életmód sokak szemében érték. Ezzel persze nem azt állítom, hogy minden vallásos ember, a magaskultúra minden élvezője és a vidéki emberek összessége bigott lenne, csupán azt, hogy ezekkel a szerepekkel könnyű álcázni az előítéleteket.

MN: Miért olyan biztos abban, hogy a bigott ember a politikai paletta jobboldalán található?

SEB: A jobboldali mozgalmak ideológiája közelebb áll a bigottsághoz, de természetesen egy kommunista vagy egy szocialista is lehet bigott. Sztálin tudatos antiszemita volt, szocialista kormányok pedig rengetegszer léptek fel imperialistaként a Közel-Keleten. Még egy elnyomott kisebbség tagja is lehet bigott. Egy zsidó viselkedhet úgy, mint egy antiszemita, ha arabokról van szó, egy fekete utálhatja a fehéreket, egy nő tehet szexista megjegyzést férfiakra. A bigott viselkedés egyszerű. Jean-Paul Sartre nyomán mondhatjuk: a lusta ember számára a legkézenfekvőbb megoldás az elő­ítéletesség.

MN: Magyarországon most leg­inkább az Egyesült Államokat szokás szidni. Egyes véleményformálók azt sem tartják kizártnak, hogy Amerika puccsot készít elő Orbán ellen.

SEB: Ebből megint csak a jobboldali csoportokra jellemző összeesküvés-fetisizmus köszön vissza. Egyes véleményformálók nem ké­pesek racionális érvekkel előállni, ezért mítoszokra, összeesküvés-elméletekre, sztereotí­piákra támaszkodnak. Én sem vagyok nagy rajongója az amerikai kül­politikának, de azt az elképzelést mégiscsak túlzásnak tartom, hogy Amerika nagy erőket mozgósítana a magyar kormány megbuktatásáért. Látjuk, milyen óvatosan kezeli az EU és az Egyesült Államok az ukrán–orosz konfliktust – pedig Ukrajna sokkal nagyobb, mint Magyarország, és komoly amerikai geopolitikai érdekek kötődnek hozzá. Ha az amerikai kormány ott visszafogja magát, akkor mégis miért gondolják Magyarországon, hogy ott majd mindent felforgatnak?

MN: Ki lehet gyógyítani valakit a bigottságból?

SEB: Rengeteg olyan rasszista van, aki azért gondolkodik előítéletesen, mert nem tudja, hogy másképp is lehet. Nem járt jó iskolába, hülyék a barátai, rasszisták a szülei, és így tovább. Esetükben az oktatás jó eszköze tud lenni a változásnak. A megrögzött bigott ezzel szemben szinte menthetetlen. Ha vannak ilyen prog­ramok, és működnek is, annak nagyon örülök, de nem árt, ha szkeptikusak maradunk. A rehabilitáció csak az egyes ember szintjén működik, nem pótolhatja a társadalmi, politikai, kulturális és ideológiai lépéseket.

MN: Ön is azt állítja, hogy a bigott emberek nagyon különböznek az utálatuk tárgyát tekintve. Ezzel épül az az elmélet, mely szerint a szélsőséges csoportok annyira különbözőek, hogy képtelenek megtalálni a közös hangot, összefogni, és például koalícióba tömörülni az Európai Parlamentben.

SEB: Naiv elgondolás. A bigott ember megalkuvó, úgy változtatja a sztereotípiáit, ahogy épp kedve tartja. Az evangéliumi keresztények például sokáig utálták a zsidókat, most viszont annyira félnek a muszlimoktól, hogy inkább beálltak Izrael támogatói közé. Nem­igen akadtak fenn azon, hogy egyik napról a másikra egy utált csoportból szövetséges lett. Az antiszemitáknál is érdekes logikai bakikat találni. Már a húszas években arról beszéltek, hogy a zsidók forradalmárok, kommunisták és szocialisták – még ha a kommunisták és a szocialisták alapvetően nem is szívelik egymást –, majd szemükre vetették azt is, hogy kapitalisták, melegek, avantgardisták. Most akkor mi az igazság? Egyik sem. A bigottság nem az előítélet tárgyáról szól, hanem az alanyáról, így a „zsidó” lehet bármi, amit a náci belé akar látni. Hitler például azt mondta a szakszervezeteknek, hogy a kapitalisták mind zsidók, itt van például ez a Guggenheim. Aztán elment a kereskedelmi és iparkamarákhoz azzal, hogy a forradalmárok, kommunisták, szocialisták mind zsidók, Ro­sa Luxemburg, Trockij, Bernstein… mit várjon tőlük az ember? Mindegyik esetben kiemelt egy-két egyént, mondván, hogy ezek képviselik a csoport egészét – azt viszont már kihagyta, hogy a zsidóság tele van véleménykülönbségekkel és belső konfliktusokkal. Így már bonyolultabb lenne a történet, és nem hatna.

névjegy

Stephen Eric Bronner 1949-ben született New Yorkban, családja Hitler elől menekült Németországba. A Berkeley-n doktorált filozófiából, jelenleg a Rutgers Egyetem politológiaprofesszora, szerkesztője a Logos című folyóiratnak, és nemzetközi védnöke az Eszméletnek. Mediátorként számos alkalommal járt a Közel-Keleten, találkozott többek között Mahmud Ahmadinezsád volt iráni és Bassár al-Aszad szíriai elnökkel, valamint Jasszer Arafattal, a Palesztin Autonóm Hatóság egykori vezetőjével. Ő az egyik igazgatója a Rutgers Egyetem keblén működő, a népirtásokat tanulmányozó tudományos központnak, s a tárgyban szakértője az UNESCO-nak is. Írt könyvet ­Ro­sa Luxemburgról, Albert Camus-ről, a kritikai elméletről, az amerikai jobboldal gondolkodásmódjáról és az antiszemitizmusról. Legfrissebb könyvét, A bigott, avagy miért maradnak fenn az előítéletek? c. esszét a Yale University Press adta ki.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Berlin)

szerző
B. Simon Krisztián
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...