Sorsdöntõ csúcs elõtt az Európai Unió

A kezdet vége

  • Ara-Kovács Attila
  • 2011. december 29.

Külpol

Lapunk megjelenése napján, december 8-án kezdõdik az Európai Unió csúcstalálkozója. A csúcsnak arról kéne valamilyen erõs jelzést adnia, hogy Németország hajlandó lesz az eddigieknél jóval több áldozatra az euró megmentése érdekében. A több pénzt azonban Berlin nem fogja a semmiért bedobni a közösbe; és az érlelõdõ politikai fordulat gyökeresen átírhatja az unió belsõ viszonyait. Az alternatíva a közeli apokalipszis.

Az eurózóna végérõl szõtt víziók gyakorlatilag annyit érnek, amennyit az asztrológiai jóslatok, ugyanakkor jól jelzik hirdetõik történelmi ismereteinek mélységes hiányát. A "birodalmak" nem ekként szoktak összeomolni; az elmúlt kétszáz esztendõ számos példával szolgált már arra, hogy a kapitalizmus és plurális társadalmai megerõsödve kerülnek ki a gazdasági és pénzügyi válságokból. Mi több, Európának sosem jöhetett volna alkalmasabb pillanatban egy olyan kataklizma, mint a mai. Segít ugyanis feltárni mindannak a szörnyûségét, amit jövõként a nemzetállamok korunk falára vetítenek. Egyben értelmessé, értelmezhetõvé válnak mindennek fényében azok az elkerülhetetlen áldozatok, melyek nélkül a kontinens képtelen lenne államok mûködõ szövetségévé válni. December 8-án és 9-én e felismerés jegyében találkoznak a kontinens vezetõi Brüsszelben. Semmi kétség: majdnem az utolsó utáni órában. Ám ennek a megtapasztalása nélkülözhetetlen volt és nélkülözhetetlen lesz ahhoz, hogy rájöjjenek: mit kaphatnak akkor, ha élnek a felkínált lehetõséggel, s mit veszítenek, ha erre képtelenek.

A reveláció erejû felismerés akkor következett be, amikor a gazdasági és monetáris ügyek biztosa, Olli Rehn kijelentette: "Az eurózóna elérkezett létének legkockázatosabb tíz napjához." Ezt követõen az uniós elnökséget adó Lengyelország külügyminisztere, Radoslaw Sikorski drámai felhívással fordult Németországhoz, jelezvén: ha az eurózóna összeomlik, akkor nem lesz többé garantálható Lengyelország - és Kelet-Európa - gazdasági egyensúlya, a térség óhatatlanul történelmének legnagyobb kihívásával szembesül, az uniós szerkezet tagállami fragmentáltsága pedig a 90-es években megteremtett biztonsági intézményi struktúrát is maga alá temetheti.

Két beszéd

Nem véletlen, hogy Angela Merkel november 24-én elmondott beszéde elsõsorban nyugalomra szólított fel, de szavainak aligha lett volna hatása, ha nem teszi mindjárt hozzá: a következõ uniós csúcs nem zárulhat alapvetõ politikai változások nélkül. Az érintett uniós országoknak - nem csak az eurózóna országainak - el kell dönteniük: képesek-e meghozni azt az áldozatot, ami nélkül a válság nem kezelhetõ. Fel kell használniuk az eurókrízist, hogy a közös gazdasági és pénzügyi vezetés mechanizmusainak megteremtésével: (1) létrehozzák a "költségvetési uniót", (2) új, szigorított "adósságplafont" fogadjanak el, (3) közös irányító és ellenõrzõ struktúrák révén, valamint a döntéshozatali rendszer központosításával "egységesítsék az eurózónát", tovább erõsítve (4) az Európai Központi Bank függetlenségét. Ehhez azonban változtatatni kell az uniós alapokmányokon, elsõsorban a lisszaboni szerzõdésen. Merkel elvárásait hitelesíti mindaz, amit Németország - nagykoalíciós támogatással - az Agenda 2010 nevû szociális és munkapiaci reformcsomag révén képes volt megvalósítani, s ami a német gazdaság sikerének záloga. Ez nemcsak strukturális változásokat eredményezett, de azt is, hogy 2005 óta a német bérek egyetlen eurócenttel sem emelkedtek, viszont gyakorlatilag valamennyi szociális támogatás csökkent. A német kancellár mindezzel a politikai populizmusnak üzent hadat, figyelmeztetve a kormányokat: még a politikai túlélés sem lehet mentség azoknak a döntéseknek a további halogatására, amelyek a jövõben az unió élzónájához tartozást garantálhatják.

Nicolas Sarkozy francia elnök négy nappal késõbb hasonló elvárásokat fogalmazott meg, megerõsítve: a francia és a német vezetés között nincsen szemléletbeni különbség. Európa két vezetõ államának közös fellépése nélkülözhetetlen eleme a válságkezelésnek - de sokakban felmerül, vajon elégséges és hatékony lehet-e az általuk adandó támogatás? Az utóbbi hónapokban egyre többször említik Franciaországot példaként arra, hogy a hitelkrízis immáron elérte a "magállamokat" is. Ráadásul a jövõ évi elnökválasztás igencsak leértékeli Sarkozy vállalásainak súlyát; arról nem is beszélve, hogy az ellenzéke már most kritizál mindenféle "Németország diktálta" gazdasági megszorítást, kiváló példát mutatván arra a populizmusra, amitõl Merkel óva int. És ott van még a vita az Európai Központi Bank jövendõ eurókötvényeirõl, melyekrõl Németország hallani sem akar, elvégre olyasmiért kellene kötelezettséget vállalnia, aminek befolyásolására csak részben képes; Franciaország viszont szeretné élvezni a gyümölcseit.

Ki eszközöl?

Mind a mûködés, mind a külsõ finanszírozhatóság legfõbb akadálya az unió belsõ megosztottsága. Nézzük az utóbbit! Az euró mélyülõ válsága a gyors és biztos finanszírozhatóságot tette elsõ számú feladattá. Az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) igazgatóját, Klaus Reglinget bízták meg avval, hogy kutassa fel a külsõ forrásokat, mindenekelõtt azt, milyen hajlandóság mutatkozik kínai részrõl részt venni a valuta megmentésében. (Az EFSF mûködésérõl lásd interjúnkat: "A tagállamok garantálják", Magyar Narancs, 2011. november 3.) Ám bármi is lesz a kutakodás végeredménye, az uniónak komolyan számolnia kell azzal, amire Lu Csi-vei, a legnagyobb kínai elkülönített vagyonállomány kezelõje is utalt: pénzüket strukturális és infrastrukturális reformok finanszírozására szeretnék költeni, nem pedig mentõcsomagokra vagy az ezeket menedzselõ alapokra. Európai szempontból nyilvánvalóan biztató volt az a nagyvonalúság, ahogy Kína az amerikai adósságfinanszírozásba beszállt, és fõként ez alapozta meg azt a szemléletet, hogy Peking a - szintén maximálisan megbízható partnernek számító - unió esetében is hasonlóképp jár majd el. Az európai fõvárosokban biztatónak tekintették azt is, hogy Peking igyekszik dolláron kívüli valutákba beruházni, ráadásul láthatóan elõnyben részesíti az európai piacot. Ám mindez megtévesztõnek bizonyult: Kína egyelõre nem bízik az európai megoldásokban. Míg ugyanis az Egyesült Államokban a hitelkezelés egyetlen kormányzati kézben összpontosul, addig az EU esetében efféle mechanizmus nem létezik, sõt egyelõre konszenzus sincs a kialakítását illetõen - ez pedig a kínaiakat igencsak riasztja. Hasonlóan ijesztõ számukra a politikai bizonytalanság, márpedig az eurózóna krízise ma már nemcsak pénzügyi és gazdasági természetû, de politikai is.

A belsõ megosztottságnak megvan a maga szerepe abban is, hogy a gazdasági összehangolódás az elmúlt évtizedekben csak részben valósulhatott meg, s jószerével csak azon államok között, amelyeket hasonló fejlettségi szint, transzparens ügykezelés és politikai kultúra jellemez. Egy ideig a holtponton túlmutató lehetõségnek tûnt az EFSF létrehívása, ám amint a problémák megsokszorozódtak, úgy vált egyre illuzórikusabbá az alap által betöltendõ hatékony szerep is.

A benne elhelyezett 440 milliárd euró - és a kilátásba helyezett újabb összegek, melyekkel a tartalék elérhetné a 750 milliárd eurót - elvileg elegendõ a görög, ír és portugál adósságkrízis menedzseléséhez, de amint feltûnt a láthatáron Spanyolország, majd Olaszország, a kételyek azonnal megsokszorozódtak. Egyesek már arról beszélnek - számolva az eurózóna jövendõ bõvülésének kockázataival is -, hogy az EFSF csak akkor lenne megbízható forrás a problémák megelõzésére, ha legalább 2000 milliárd euró fölött diszponálna. Ez pedig abszurd elvárás.

Az alap egyelõre egyetlen megrendült banknak sem dobhatott mentõkötelet, hisz' csak akkor tehetné ezt, ha ellenõrizhetné a banki mûveletek szabályosságát és a szükséges belsõ struktúraváltást. De a jelenlegi mechanizmusok ezt nem teszik lehetõvé, hisz a banki felügyelet szigorúan tagállami hatáskörben maradt. És az alappal más bajok is vannak. Menedzsmentje egyelõre alig néhány tucat emberbõl áll, akiknek a munkaköre éppúgy tisztázatlan, mint az a jogi keret, amin belül az intézménynek majdan mûködniük kellene. Amíg a mechanizmus kialakul, optimális esetben is hónapok telnek el. De mi lesz addig?

Nyitott kérdés tehát, milyen dokumentumot fog letenni az EU asztalára Németország lapunk megjelenése napján, december 8-án, illetve melyek azok az integrációs elõfeltételek, melyekben számíthat a franciák szolidaritására. A fõ kérdés, hogy a tagállamok készek-e az irányt követni, a "mag"-országok pedig tudnak-e majd olyan erõt mutatni, amit a renitens periféria képtelen lesz büntetlenül hárítani.

Sebességváltók

A brüsszeli találkozón elõterjesztendõ program nemcsak az euró-zónának szól majd, hanem mind a 27 tagállamnak. A kétsebességes Európa léte persze tény, és nem elméleti lehetõség. Eleve ennek jegyében jött létre az eurózóna, illetve az azon kívüli országok csoportja. Más - de talán a legfontosabb - kérdés, hogy miként oldja majd meg a német javaslat az eurózónán belüli kettõs sebesség egyre nagyobb feszültségeket keltõ problémáját. Mert valamilyen megoldást mindenképp találni kell. A hangzatos tiltakozás ez ellen épp oly ostoba és céltalan, mint az a politika, ami egyes nemzetgazdaságok feltûnõ lemaradását, lelassulását, illetve látszatvirágzását okozta. Ma az lenne a legfontosabb, hogy a kontinensnek a legerõsebb és legérettebb gazdaságai diktálják az ütemet, nem pedig a nem vagy alig is teljesítõk, s most ne beszéljünk azokról, melyek politikai szalonképtelensége és unióellenessége állandó botrány forrása. (Elõbb-utóbb fel kell találni majd egy negyedik sebességet is az olyan bóvli-demokráciáknak, mint Magyarország.) A politikának fel kell készülnie arra, hogy adott esetben szembemenjen saját választási érdekeivel, a polgároknak pedig arra, hogy részben lemondjanak eddigi életformájukról. A nemzetállam konzervatív populistái remélhetõleg realistán látják a jövõt, ugyanis ez nekik a vég kezdete lesz. Mindenki másnak azonban az uniós építkezés kezdetének vége. És ez a lényeg.


Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.